Megint csak darázsfészekbe nyúlok, sarkos megfogalmazásomért bizonyára kapok majd most a fejemre, de hát ez már csak így szokás, pláne pannon földön. Szóval itt van Illés Barna, azaz Illés bácsi és cukrászdája esete.

Elölről kezdem hát. Szülővárosomban, Szombathelyen, de sokszor jártam magam is egy ódon, patinás, igazi monarchiabeli villaépületbe. Cukrászda működött benne. Nevére bizony már nem emlékszem, viszont annál inkább arra, hogy amolyan békebeli cukrászeszközökkel készítették benne a mesebeli sajtosrudat, mézes-krémest, zserbót, medvetalpat, hatlapost, képviselőfánkot, no és persze a gyermekek szerelmét, a fagyit. Kígyózó sorok álltak még az udvaron is, főleg hétvégéken. Aki ide egyszer betette a lábát, azután mind gyakrabban kereste fel. Nem tudom, megvan-e még, mindenesetre, amint mostani soraim is mutatják, emléke máig ott él bennem.

Ámde hogy egyet ki ne hagyjak az emlékezésből: az épületben rend honolt, benne minden ragyogott a tisztaságtól. Ahogyan illik. Van Csurka Istvánnak egy elbeszélése, a Baleset. Arról ír benne, hogy 1983-ban általános iskolásokat visznek egy csokoládégyárba. A gyermekek a hetedik mennyországban képzelik magukat, amikor belépnek. Aztán megborzonganak a látottakon, azon, milyen mocsokban készül álmaik álma, a csokoládé, amihez pedig tudatukban a tisztaság fogalma társult. Persze, a csábításnak nehéz ellenállni, így is kenik magukra az édes masszát, de valami megingott bennük. Ahogyan az író megjegyzi, baleset érte őket. „Nem minden arany, ami fénylik”, mondhatnók közmondásosan.

Csurka elbeszélése jutott az eszembe most, a lassan csaknem a fél ország által megsajnált Illés bácsi gödöllői cukrászdájával történtek miatt. Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba! Őszintén szólva a műhelyében látott felvételek szülővárosom néhai legendás cukrászdája kontrasztjaként hatottak rám. Százéves gépekkel készíti termékeit? Ezzel még aligha lenne baj. Hanem mindenhol kosz uralkodik benne. Ő maga elnyűtt trikóban fogadja vevőit. Most pedig sír, hogy az ott látottak miatt boltja felújítására vagy ennek hiányában bezárására ítélték, miként azok is, akik emiatt kígyót-békát kiáltanak az ügyben eljáró kormányszervre.

Már bocsánatot kérek, de legjobb tudomásom szerint a hagyományőrzés sohasem lehet azonos a rendetlenséggel és tisztátalansággal! Ha én cukrász lennék, először is tisztességesen felöltöznék. Csak hófehér köpenyben fogadnám vevőimet, akár tél van, akár nyár. Ahogyan nem mellesleg az orvos is így kell fogadja a betegeit a rendelőjében. Mert vannak ugyebár evidenciák. Azzal a kézzel, amivel a pénzt átveszem, nem nyúlok húshoz vagy süteményhez. Nem mentség alóla az életkor vagy a vagyoni helyzet. Egyszerűen arról van szó, hogy tetszik, nem tetszik, vannak elemi igények, amelyek kielégítése nem a kortól, nem a pénztől, hanem a kulturáltságtól, a neveltségtől, sokak számára talán csúnya szóval az intelligenciától függ.

Olvasom a történtek után a felháborodott, igazi szellemi szegénységről tanúskodó hozzászólásokat. Hiába jönnek íróik ugyanis azzal, hogy nem porból, hanem valódi alapanyagokból készíti szeretett Illés bácsijuk a krémest és a fagyit, nem erről van szó, ismétlem, hanem az elemi higiénia teljes hiányáról. Maga Illés bácsi a riporternek elmondta, hogy ez egy félszázados cukrászda, ahová „nagy emberek”, így maga Kádár elvtárs is sokszor járt. Vajon akkor is ilyen állapotok uralkodtak benne? Aligha, hiszen már akkor bezárták volna. Tudomásul kell venni, van olyan is, hogy felújítás. S ha ő valóban oly „jól menő” cukrász volt, mint mondják róla most, vajon miért nem tette meg ezt eddig rendszeresen?

Bizonyára lesznek, akik felháborodnak majd fentebbi soraimon. De egy vigasztal. Csak azok fogják ezt tenni, akiknél, nyersen fogalmazva, fut-szalad minden. Aki megjelenésében igénytelen, bensőjében sem igényes. Ez evidencia, akárki akármit is mondjon.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info