„Nekem ugyan mi bűnöm van?” Tapasztalt papok a megmondhatói, milyen gyakran mondják ezt a hívek nekik a gyóntatószékben. Hát akkor mi a helyzet az Isten Házát rendszerint elkerülő politikusok esetében? Ha régente valaki vétkezett, mondhatnók, legalább bűntudatot érzett. Furdalta a lelkiismeret. Meghúzta magát. Nem kezdett el dicsekedni bűntetteivel. Nem mondta, amit egykor Horn Gyula: „Pufajkás voltam. Na és?”
Vagy nem viselkedett úgy, mint a még nálánál is visszataszítóbb Gyurcsány Ferenc öszödi beszéde leleplezésekor: folyton hazudtam, de attól még hadd menjen minden a régi kerékvágásban, hadd maradjak meg eddigi pozíciómban!
Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy egy kor igazi arculatát a benne élők bűnbánatának mértéke határozza meg, s annak folyományaként vezeklésük komolysága. Akkor, amikor a kereszténység, legalábbis a mai korhoz képest, áthatotta Európa nemzeteit, intézményeit, ha az orvos a megoperált egy beteget és halálos műhibát követett el, búcsút mondhatott hivatásának. Manapság? Hány parlamenti képviselő fontolgatja mandátumáról való lemondását nem is magán-, hanem közéleti bűntettei miatt?
Mennyivel másabb volt a helyzet az ó- és középkorban! Pedig vezekelni valójuk akkor is bőven volt az embereknek. De vezekeltek, még a szentek is. Itt van például Szent Arzén (Kr. u. 354-450) remete:
„Szent Arzénius, az udvari életet elhagyván, a szcetei sivatagba vonult vissza, hogy ott bűneiért szigorú bűnbánatot tartson. Olvassuk róla, hogy oly benső bánatot érzett a világ zajában elkövetett bűnei fölött, hogy folytonosan sírt és sóhajtozott azok miatt, miért még munka közben is zsebkendőt kellett kéznél tartania, hogy könnyeit letörölhesse, mely épp azért mindig könnytől ázott vala. A folytonos sírástól a szőr is kihullott szempilláiból.”
(Nagy Antal szőnyi plébános: Égi ösvény a szentek nyomdokain, példákban oktató imádságos és énekes könyv mindkétnemű katholikusok számára. Budapest, 1895. Szent István Társulat, 22. old.)
Vagy itt van Assziszi Szent Ferenc:
„Assziszi szent Ferencet sokszor keserves sírás közt találták rendtársai. Ha kérdezték, miért siránkozik, így felelt: „Bűneimet, naponkint elkövetett bűneimet siratom; szinte fölolvadni szeretnék könnyeimben miattok!” Pedig talán egész életében egyetlen halálos bűnt sem követett el.” (U. ott)
A katolikus teológia azt tanítja, hogy egyetlen meg nem bánt és jóvá nem tett halálos bűn is pokolra juttatja az embert. A mai kor átlagemberei, pláne a politikusok, hol vannak a bűnbánatot tartó, szigorúan vezeklő szentektől? Mindenesetre már tudom, régente miért olvasták és olvastatták oly szívesen a szentek életéről szóló műveket. Tanulhatnánk belőlük mindannyian.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info