Az archaikus nyelvezetű idézet mit sem veszített aktualitásából. Nem is akárkitől való. Egy paptól. Egy ATYÁtól. Aki már több mint száz éve teljesen tisztán látta világunkat.
Jedlicska Pál (1844-1917) esztergomi kanonok egyik könyve a minap került kezembe. Nincsen olyan oldala a 347 oldalas kötetnek, amely ne kőbevésett igazságokat tartalmazna. Szinte hihetetlen, hogy hosszú emberöltőkkel ezelőtt mennyire pontosan ráéreztek arra egyes értelmiségiek, pláne a lélek pásztorai, mi a világhelyzet, milyen az ember, mire törekszik, miben bűnös korunk és miben nem.
Szemelgessünk most ebből az ódon kötetből mindannyiunk okulására! Itt van mindjárt a zsidókérdés. Amit e címszó alatt leír, abban semmi újdonság nem volt persze a maga korában sem. Csak évezredes tapasztalatok egyvelege. Íme:
„Tanulság a zsidóknak. Nem régen egy jezsuita áldozár egy idősebb rabbival utazott vasuton. A két utitárs beszélgetése közben a tisztességes rabbi e fontos és megszivlelendő nyilatkozatot mondta: „Én aggodalommal s nehéz szivvel észlelem magyar hazánkban a zsidóknak rohamos gazdagodását, ebből eredő hatalmaskodását s praepotentiáját, mivel sok százados történelem és tapasztalás arról tanúskodik, hogy a zsidó nemzet, valahányszor sorsa jobbra fordult, túlkapóvá s pajzánná lett s ezután Isten megalázással és csapásokkal sujtotta.” Az okos zsidó rabbi e szavai teljesen összehangzanak Zallinger de Turri Ferencz jezsuita canonista (XVIII. században) ezen mondásával: „A zsidók előbb emanczipáltatni, azután egyenjogosultakká lenni, végül uralkodni kívánnak.
(Jedlicska Pál: Eszmék és Tanulságok. Budapest, 1908. Stephaneum Nyomda R. T. 224. old.)
„Egy kérdés a zsidóbarátokhoz. Felette érdekes lenne megtudni azon statisztikai hazai adatokat, melyek biztos számokkal határoznák meg és tüntetnék ki: hány család van Magyarországban, mely a zsidók részéről valamely tekintetben ne károsodott volna 1868–1906-ban; és hány olyan keresztény család van, mely valamely izraelita honpolgárnak valamely különös jótéteményt köszönhet.” (U. ott, 224-225. old.)
„Zsidó befolyás. Az utóbb lefolyt félszázadban oly jelentős s hatalmas lett a társadalomban a zsidók befolyása, tekintve a befolyásból eredt bajokat, a „keresd az asszonyt” közmondás ekkép módosul: „keresd a zsidót”. (U. ott, 225. old.)
„Zsidó nézet. W…r f… d…i zsidó kocsmáros a községi bucsu után mintegy panaszkodva mondta a helybeli birónak, hogy a legények a helybeli bucsu alkalmával nem verekedtek össze a kocsmában. A biró tréfára vette a panaszt s ennek oka után tudakozódott. – „Hát az úgy szokott lenni, hogy a verekedő legények aztán, midőn megverekedtek, versenyezve rendelnek bort s következőleg a kocsmárosnak a verekedésnél nagyobb keresete van.” U: ott, 225. old.)
„Zsidók s korcsmák. Sajátságos jelenség az édes hazánk multjában, hogy a korcsmákat sok évtized óta zsidók bérelték, s még ma is, midőn a korcsmajog az állam kezén van, legtöbb korcsmában zsidó a bérlő. A keresztény korcsmáros majdnem fehér hollónak mondható. – Hány millió forint folyt be a zsidók zsebébe a korcsmai hordókból, s evvel hány parasztbirtok jutott a zsidók kezébe? – A zsidó korcsmákban igen tüzes és forró pénzolvasztó készletek vannak. Vajha ezeknek erős fűtését a hivatott tényezők s ellenőrök mérsékelték volna: akkor nem égett el volna annyi keresztény hajlék!” (U. ott, 225-226. old.)
De van egy az előbbieknél is tanulságosabb megjegyzése:
„Tanulhatnánk nem keveset a zsidóktól. A zsidók rohamos meggazdagodására több itt nem nevezhető segédeszközön kívül nagy befolyással volt: a zsidók szerény igényei, takarékosságuk, önmegtagadásuk, vállalkozásuk, vállalataikban való szivós kitartásuk, szorgalmuk, egyességük, kölcsönös segélyezésük s összetartásuk. – Ha ezen utánzandó példáikat követjük vala, nem kellene ma fájdalmasan panaszkodnunk sok eluszott keresztény birtok miatt!” (U. ott, 226. old.)
Nem kisebb kritikával – sőt megsemmisítővel – illette a szabadelvűséget, a liberalizmust:
„Szabadelvűség. A „szabadelvűség” szó önmagában foglalja elitéltetését, mert nem minden elvnek, hanem csak az igaz elvnek van létjogosultsága és joga a szabadságra; a szabadelvűség pedig azt jelenti, hogy minden elvnek – legyen jó vagy rossz – van igénye a szabadságra; tehát igazelvűség és nem szabadelvűség! A szabadelvűség méreggel elegyitett gyógyszer, mely csak akkor használ, ha azt pontosan meghatározott adagban vesszük be. (U. ott, 192. old.)
„A liberalizmus. A liberalizmus egyedárus gyógyszertár, melyet újabb időben az állam drága pénzen bérbe vett. Az új bérlő minden bajra kinál gyógyszereket s a közönség, akarva nem akarva, drágán vásárolja, de betegségében javulást nem érez.” (U. ott, 129. old.)
„A modern liberalizmus. A korszellem sziklába ásott sirba helyezte a kereszténységet, a szabadkőműves farizeusok reáhengeritették a liberalizmus nagy kövét, az állam-mindenhatóság e követ pecsétjével megpecsételte, a zsoldos sajtót őrül állitották a sir mellé. De el fog jönni az igazság angyala s elhengeritvén a követ, a kereszténység föl fog támadni s várható, hogy maholnap bekövetkezik a magyar Jeruzsálem pusztulása is.” (U. ott, 129. old.)
No és végül, de nem utolsósorban a szabadkőművességről sem feledkezett meg:
„Szabadkőművesek. A szabadkőművesek a humanizmus s emberszeretetnek mezébe öltözködve, királyi palotákba s miniszteri termekbe is nyernek beutat. A fejedelmek s kormányférfiak úgy járnak velük, mint némely férj – a barátságot és szeretetet szinlelő házibarátjával, kit szívesen fogad házában s a ki házi barátnak czége alatt – a házi úr nejét elcsábítja.” (U. ott, 192. old.)
„Szabadkőművesek bűnhődése. 1880. évi nagypénteken, Pas de Calaisbeu (Francziaország) egy szabadkőműves páholyban 13 férfi gúnyosan utánozta az utolsó vacsorát. A „Colonne” nevű hírlap írja, hogy egy év alatt a nevezett tizenhármas társaságnak már tizedik tagja – ki az Üdvözítőt utánozta – 24 órai betegség után, majdnem oly módon halt meg, mint előtte meghalálozott kilencz bűntársa. A bűnhődés első áldozata volt az a társ, a ki Judás szerepét játszotta; undok betegségbe esett, melyben mindjárt rothadni kezdett. Husvét szombatján már feloszlásnak indult hulla volt (Frbrg. Kirchbl. 1881. Nr. 39.).” (U. ott, 273. old.)
Nem, szóval az embernek ilyenkor egyszerűen eláll a lélegzete. Ismétlem, 1908-ból idéztem. Negyvennégy évvel a hátam mögött csak egyre nem jöttem rá: miért nem tanulunk mindebből? Vagy már az emberiség annyira hozzászokott a pofonokhoz, hogy azokat simogatásszámba veszi?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info