Talán rendhagyó, sőt furcsa, ha egy szerző maga reagál egy olyan recenzióra, amit más írt művéről. De hát van egy közmondás ugyebár: magad ura, ha nincsen szolgád. Most ez történik tehát. Lássuk a részleteket!
Idén januárban jelent meg Mélyszántás 2. Irodalmunk titkai című kötetem, amelyben Ady Endre, Dövényi Nagy Lajos, Szabó Dezső, Fekete István, Nyirő József, Erdélyi József, Gárdonyi Géza és Szabó Lőrinc magyarságszemléletét vettem górcső alá. Politikailag inkorrekten, természetesen.
Micsoda, természetesen? Valaki politikailag inkorrekt? Szégyellje magát! Csak szégyent hoz mindenkire. Jobboldalra, baloldalra. Jobb, ha eloldalog. Ha szerényen meghúzza magát valahol. Ne csodálkozzon, ha dr. X és Y. urak és úrhölgyek szóba sem állnak vele, ha szélsőséges művéről mélységesen hallgatnak. Sőt ha netán papokba botlana, még talán köszönését (Dicsértessék a Jézus Krisztus!) se fogadnák – kivéve néhány „őrült maradit”…
A könyvhöz Raffay Ernő történész írt fülszöveget. Csak egyetlen mondatot idézek belőle: „Könyve a magyar érdek védelmezése szempontjából stratégiai fontosságú alkotás, mivel pártatlanul, mégis magyar szemmel elemzi a mindenkori történelmi helyzetet, s biztos (azaz keresztény, római katolikus) erkölcsi alapon állva mutat kiutat az Olvasó számára.”
Hú, jó lesz vigyázni. Veszélyes egy szerző! És az az egyetlen valaki is, aki könyvéről írt, pláne politikailag inkorrekten. Idézem hát Pozsonyi Ádámot a Demokrata e heti számából:
„Látunk egy embert, kezében baltát szorongat, s ordít: „Gyermekeket szeretnék enni reggelire!” Hihető-e, hogy egészséges lelkületű? Rábíznánk-e a gyermekünket? Aligha. S ha arra hivatkozik, hogy mindez „performansz”, ő csak „önkifejez”, érdekelne-e minket? Nyilván nem. Elzavarnánk.
Látunk egy művészt, ki roncsolt arcokat fest. Minden keretet, hagyományt tagad, gesztusaiból árad a sötétség, a torz, a beteg. Árt-e az ilyen az egészséges léleknek, s legfőképp az új generációnak? Nyilvánvalóan. Elzavarjuk-e az ilyet, bármennyire is hivatkozik arra, hogy mindez csak „önkifejezés”, „új utak” és a művészet szabadsága? Dehogy! Díjakat adunk neki. Cikkekben méltatjuk. Ünnepeljük.”
Igen, itt tartunk. Sőt! Régi klasszikusainkat is csak szigorúan „polkorrekten” szabad kiadni, értelmezni. Volt egy költőnk (a Mélyszántás 2-ben tárgyalom), aki egyszer verset merészelt írni ilyen címmel: „Solymosi Eszter vére”. Jóval halála után akadt egy „népnemzeti irodalmár”, aki verseinek összegyűjtött kiadásából ezt is kihagyta. Ma történetesen megláttam egy antikváriumban. Nyilván észrevehetett, mert gyorsan elfordította a fejét. Hja, a rossz lelkiismeret! No de visszaadom a szót Pozsonyi Ádámnak:
„Valamiért azt sem vagyunk képesek megérteni, hogy először a művészetben kell visszaállítani a normalitást, hisz az ember mindig előbb olvas, néz filmet, hallgat zenét, s csak később szavaz. S azt az értékrendet képviseli felnőttként, ami gyermekként, fiatalként rögzült benne.”
No de ha ma valaki, mint jómagam, olyanokról ír, akik normálisak voltak, éspedig százszázalékosan, rögvest megkapja a minősítést. Hol a szemébe, hol a háta mögött. A legédesebb közülük alighanem ez: „Hát én aztán igazán jobboldali vagyok, keresztény, katolikus a javából, de bizony Isten, hogy nála szerintem sem stimmel valami.” Sőt valószínűleg elmebeteg. De ami a legjellemzőbb: nem írnak, nem beszélnek róla, illetve művéről. Legalábbis nyilvánosan nem. Amiről nem hallatjuk szavunkat, az nyilván nincs is! Pedig van. Pozsonyi így zárta írását:
„Ifj. Tompó László irodalomtörténész azon kevesek közé tartozik, aki megértette mindezt, és harcosan képviseli. Új kötetében Ady, Nyirő, Fekete István, Szabó Dezső, Dövényi Nagy Lajos, Gárdonyi Géza, Szabó Lőrinc írásait, gondolatait elemzi. Elképesztő tárgyi tudással – egy-egy nagy névnek gyakran ismeretlen arcát mutatva –, de mindig a magyarság, a normalitás érdekeit szem előtt tartva.”
Nem félve, őszintén kérdezem, nem kevés borsot törve egyben irigyeim orra alá: lehet, hogy mégsem éltem és élek hát hiába?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info