Volt idő, amikor még volt becsülete a könyvkiadásnak, legalábbis korunkhoz képest. Akkor még azért egy kiadó – kommunizmus ide, kommunizmus oda – adott magára. Nem engedte, hogy valaki a magyarságot nyíltan meggyalázza – mondom, lett légyen bármekkora baloldali is.
Ilyen volt valaha Csurka István műveinek kiadója, a Magvető. Aczél elvtárs bizalmasa, Kardos György volt a felelős vezetője. Sok jót, sok rosszat adott ki. De ami az utóbbiakat illeti, olyat mégsem, mint ami e kiadónál idén megjelent.
Nem, szándékosan nem fedem fel előre e kötet (A néző. Feljegyzések 1991-2001.) szerzőjét. Majd a végén. Olvassuk el előbb belőle az alábbi citátumokat!
„Én […] az úgynevezett magyar irodalomra soha semmilyen hatást nem gyakoroltam, s nem is gyakorolhatok, mert ehhez át kellene vennem a magyar eszméket, amelyek téveszmék, és bele kellene merülnöm a magyar tudatba, amely tévtudat.” (120. old.)
Világos tehát, hogy az illetőnek az égvilágon semmi köze a magyarsághoz – csak annyi, de mégis, hogy mindezt annak nyelvén tolmácsolja. Különös, de így van. Nem angolul, nem németül, nem héberül, nem franciául. Magyarul. No de lapozzunk tovább!
„Néha elfog a félelem, hogy könyveimből hiányzik az emberi lélek ismerése, a melegség – egyáltalán, a szeretet.” (260. old.)
Bizony hiányzik mindegyik. Éppen ezért nem értem, miért nyúlt valaha is tollért.
„Aki a 70-es években nem látta, hogy a Kádár-rendszer a Horthy-rendszer proletár restaurációja volt (ezen alapult a népszerűsége), az nem érti a mai Magyarországot sem. Cicero: Aki nem tudja, mi történt a születése előtt, örökké gyerek marad. Ebben az operettországban, az álkorona, az álkereszténység, a hazug nemzeti dicsőség közepette semmi sem valóságos, csak a szegénység és a gyűlölet, és semmi sem igaz, csak a hazugság.” (290. old.)
Hát ezek sem túlságosan szeretetteljes sorok, az biztos. Kertészt minden zavar, ami magyar. Őt a háromszínű trikolór is nyilván Auschwitzra emlékezteti.
„Magyarországon jól lehet tanulmányozni, hogy mi történik ott, ahol semmi sem történik. Ez az ország nincs abban a helyzetben, hogy a történelmet, a világ folyamatait bármiképp befolyásolja – így azután nem is érti azokat. Kizárólag negatív élményei vannak, kényszerű passzivitása az egész országra kasztrálóan hat; s ezzel lassan kihal belőle a kreativitás, amely egy nemzetet életben – s nem a puszta túlélés vegetatív állapotában – tart. Egyre világosabban mutatkoznak ennek következményei az én tevékenységemre, akár csak puszta egzisztenciámra nézve. Egy értetlen közegben működöm, értetlen nyelven, melyet, akik különben értenének, nem értenek. Az igazi szellemi nyomorúságom ebben az országban abból származik, hogy semmi feladatom, szellemi értelemben semmi dolgom itt.” (303. old.)
Jó, hogy ez tudatta egykor a világgal. A viszont annál kevésbé, hogy mégis igényt tartott arra, hogy éppen ebben az országban neki adassék a legtöbb grádics. Ám a legbeszédesebb mondata, legalábbis számomra, alábbi két kurta sora:
„Ugyanúgy irtózom a zsidó vallástól, mint minden vallástól; de az arcokban, a hanglejtésben, egy mosolyban megtalálom a testvériséget.” (309. old.)
Egy pillanat! Akkor most ő ab ovo kicsoda, micsoda? Az arc, a hanglejtés, a mosoly külső ismertetőjegyek. Netán fajiak? Ha igen, akkor tehát azokban mégis azokra ismer, akik őt annyira magukénak vallják?
De jó, nem csigázom tovább olvasóimat. Felfedem mindezek elkövetőjét. Kertész Imrének hívják. Hát ennyit róla és mindazokról, akik a szekerét tolják…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info