Bár ne lenne, mégis örökzöld témája rovatunknak az oktatás szó szerinti felszámolásának ismertetése, bízva, hátha halló fülekbe cseng vészkiáltásunk, hiszen ordítanunk kell a fájdalomtól, ha arra gondolunk, hogy punkba öltözött, műkörmeivel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgató is kaphat diplomát, akinek ha tanára azt mondja, írja fel a zárthelyire, hogy NÉV, SZAK, megszólal: „Elnézést! Évszak?”.

Nem kell ma már sem Madáchot, sem Huxleyt vagy Orwellt olvasni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a cél a torzban való gyönyörködtetés, amint erről egy főiskolai tanár névtelenül a szegedma.hu honlapon saját tapasztalatai alapján „Miért nem tud már röhögni sztoriján a főiskolai tanár? című glosszájában így számolt be:

„Egy vidéki főiskolán tanítok. Sajnos egyre gyakrabban meggyőződöm arról, a diploma és az intelligencia (ész) köszönő viszonyban sincsenek. Zh-t [zárthelyit – Ifj. T. L.] írattam az elsősökkel. A terembe belépve kiszúrtam egy „kislányt”, aki tök punkba öltözve, műkörmeivel a tollba kapaszkodva púderezte az orrát! Hát, nem mindegy, hogyan ír 0 pontos zh-t az ember lánya!

Na, miután „kigyönyörködtem” magam, mondom, írják fel a papírra, hogy NÉV, SZAK, és éppen folytatnám a sort, mire a kislány megszólal: Elnézést! Évszak?.

Gondoltam, nagy az Isten állatkertje, persze, a többiek sírva röhögtek, ő meg abszolút nem értette, hogy min. Mondtam neki, hogy igen, az évszakot kell felírni, a hónapot, a napot, a Duna vízállását Paksnál, a Barátok közt tegnap esti epizódjának öt soros összefoglalóját és a műkörmöse mobilszámát. Gondoltam, ennyi baromságra csak veszi a lapot. Tévedtem. Az tűnt fel, hogy mag a többiek a kérdésekre várnak, ő már buzgón ír, és láss csodát, minden adatot megkaptam, kivéve a vízállásjelentést, mert arra azt írta: “Tudom ám, hogy ez beugratós kérdés, mert Paks a Tisza mellett van.” Feladtam. Én már nem röhögök, amikor ezt a történetet mesélem. Diplomája lesz!”

Igen, diplomája, amivel ész nélkül is kereshet pénzt, így lehet belőle majdan akár oktatási államtitkár is, pláne politikus, s ha ez utóbbi, csak igazolni fogja Jókait, aki „Mire megvénülünk” című regényében száznegyvenhét éve így nyilatkozott róluk:

„Hiszen nincs is ennél a mi mesterségünknél [a pékségnél – Ifj. T. L.] szebb, gyönyörűségesebb, háládatosabb. Az Isten áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A Miatyánkba a pékek is bele vannak foglalva: „Add meg minekünk a mi mindennapi kenyerünket!” Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd halljam! De a mindennapi kenyérért, ugye, imádkoznak? Hát a Ratsherrekről [városi tanácsosok, ma önkormányzati képviselők – Ifj. T. L.] szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla?
Valamely fiatal legény odavágott:
– Igenis: „De szabadíts meg minket a gonosztól!”.”

Mégis miért? Válaszul olvassuk Mikszáthot, az „Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny” című, száztizennégy évvel ezelőtti regénye alábbi dialógusát, amelyben Kovinyi úr a gyakori körtvélyesi időzések alatt megismerkedett a legidősebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított annak apjához, hogy megkérje kezét, miközben így mutatta be „üzleti filozófiájá”-t:

„A királyi tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:
– És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?
– Hogy értsem ezt?
– Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre – és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). – Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a “speiz” is.
– Na, természetesen – felelte Kovinyi nyugodtan.
– Miből akarnak élni?
– Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből – felelte Kovinyi.
– Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?
– Jó esztendőben kétezer forint.
Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.
– És rossz esztendőben? – kérdé mélabúsan.
– Rossz esztendőben háromezer.
– Hogy lehet ez? – ütötte föl a fejét élénken.
Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.
– Miképp érti? – ismétlé Röszkey. – Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.
– Beszélhetek bizalmasan?
– Magától értetődik.
– Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.
Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos”, de hangosan csak ennyit mondott:
– No, no.”

Lehet, hogy nem polgárpukkasztó rémségeket, hanem az eljövendő valóságot látta maga előtt Jókai és Mikszáth, azokat a punkba öltöző, műkörmeikkel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgatókat, akik most még csak zárthelyiket írnak, aztán diplomáznak, hogy végül üzleti filozófiájukkal mindent és mindenkit tönkretegyenek?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info