Amikor a balliberális holdudvar médiáját szakmai muszáj gyanánt szemlézem, gyakran úgy érzem legutóbbi megszólalásaik után, hogy mélyebbre már nem süllyedhetnek. És ma rá kellett döbbenjek, hogy sajnos tévedtem. Vajon e pöcegödörnek nincsen mélye?
Lássuk előbb a Mazsihisz honlapja tegnapi kommünikéjét Kertész Imréről (K. I.) halála alkalmából! György Péter (Gy. P.), az „esztéta” emlékezett róla. Megint csak sikerült összekuszálnia a fogalmakat. Szerinte Kertész „zsidó volt, de nem volt magától értetődően az”, ugyanakkor „magyar volt, de nem adatott meg neki, hogy magától értetődően legyen az: rövid ideig élt a gyanútlanságban, s aztán már tudta, hogy idegenként fog járni a földön: mint mindannyian”.
Ember legyen a talpán, aki az efféle szövegeket kibogozza. Most akkor mi volt? Csimpánz és elefánt egyszerre? Ne, ne röhögjön ezen senki. Egy esztétának illene ismernie tudománya törvényeit. Magyarul: más a zsidó irodalom, és más a magyar irodalom. Mindenesetre ezt Újvári Péter, a Magyar Zsidó Lexikon (1929) szerkesztője még tudta. Gy. P. miért nem?
„Ő volt a mi nagy írónk, de az sem magától értetődő, hogy ki tekinti magát a többesszám első személy alá tartozónak, amint az sem, hogy ő miféle közösséggel vállalt volna azonosságot: ha megadatott volna néki ilyesféle élet.” – folytatódik az egyre zavarosabb szöveg. Hát még ami utána következik! Idemásolom betűhűen (bár közben a hányinger kerülget): „Az élete és a halála is lecke, feladat, amelynek megoldását hagyta ránk. Miként és mit kezdünk (kik is?), az ő életével, miként értjük, hogy az mindannyiunkra tartozik, épp oly feltétel nélküli magától értetődőséggel, mint az isteni igazság és kegyelem.”
Isteni igazság és kegyelem? K. I. „életművében”? És mit kezdjünk vele? Egy szóval megválaszolom. Semmit. K. I. egy nagy nulla volt. Egy senki, de szó szerint. Nincsen helye semmiféle irodalomtörténetben. Se magyarban, se zsidóban. Nagy baja származik bizony abból a hazai zsidó közösségeknek, ha az elhunytban bárminemű művészre emlékeznek. Érthető végre?
„A magyar zsidó közösségnek megadatott, hogy megértse, ki volt Kertész Imre, s amikor megköszönjük neki, hogy élt, és ki így, ki úgy, de mind ismerhettük őt, akkor közelebb juthassunk valamiféle világossághoz, belátáshoz, türelemhez, példázatos némasághoz, dadogó és igaz szavakhoz.” Igen, nem tévedés, e dadogással zárul Gy. P. „nekrológja”! Nem, innentől ezen „esztéta” azt sem érdemelné meg igazság szerint, hogy bármi módon leírjam a nevét. Ha „valamiféle világosság”-ra vágyik valaki, felejtse el, hogy nyomdafestéket láttak valaha is sorai.
Micsoda? „Megköszönjük neki, hogy élt?” Hát ezt aztán a rabbik sem fogadhatják elismeréssel. Ők is elismerik ugyanis, hogy az életért csak Istennek jár köszönet. Gy. P. identitásával komoly problémák vannak tehát eszerint.
De ugyanez áll Ungvári Tamásra is (U. T.). Ő az ATV-n osztotta az észt Kálmán Olgával (K. O.). U. T. azt mondta, hogy K. I. az igazi holokauszt-áldozatok közé tartozik, mert ő túlélte a holokausztot. Továbbá, hogy voltak, akik kétszer, háromszor, négyszer haltak meg életükben zsidó származásuk miatt. Végül, de nem utolsósorban feltette az őt a jelek szerint napjainkban legjobban gyötrő kérdést: miért, hogy amíg máshol hosszú éveket kapnak holokauszttagadásért, addig nálunk csak egy kis pénzbüntetést?
Bizonyára vannak, akik azt mondják, kár K. I. „életművé”-re egy szót is vesztegetni… Részben igazat adok nekik. Igen, súlytalan személynek még a nevét is kár kiejteni. Csakhogy mindaz, amit Gy. P., U. T. és K. O. összehordtak, nagy nyilvánosság előtt hangzott el!
Mert bizony van olyan is ám, hogy szellemi higiénia. Ha valaki történetesen nyilvánosan végzi kis és nagy dolgát, netán betör egy kirakatot, vagy éppen molesztál egy hölgyet, a hatályos törvények szerint előállítják. Nos, ennek analógiájára, szeretném már végre megérni saját hazámban, hogy az efféle szellemi kútmérgezőket is előállítják és eltiltják őket a nyilvános szerepléstől.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info