Mennyire irigyelhetjük mindazokat, akik a Horthy-korszakban nőttek fel! Persze nyilván nem mindenben és mindenért, de azért mindenképpen, hogy akkor még olyan szellemi vezetők is voltak, akik a fentebbi kérdésre tudták a választ.
Itt fekszik előttem egy versfüzet, amely Mindszenty Gedeon (1829-1877) katolikus papköltő verseiből adott akkor válogatást. Kiválóbbnál kiválóbb papköltőink voltak ugyanis valaha, akik kitűnően ismerték a magyar természetet. Olyanok, mint például Tárkányi Béla, Harsányi Lajos, Mécs László, Mentes Mihály, Sík Sándor. No de maradjunk most a megnevezettnél! Itt van egy verse: „Milyen hát a magyar ember?” Íme:
Milyen hát a magyar ember?
Mint a szép alföldi róna,
Csendes, komoly és hallgatag,
Míg más annyit beszél róla.
Milyen hát a magyar ember?
Mint a Kárpát sziklaszála,
Akkor látod, mily fönséges,
Hogyha felhők törnek rája.
Milyen hát a magyar ember?
Mint a bérci óriási cser,
Vágd, mesd, gyújts tüzet alája,
Még akkor is nagy lángot ver.
Milyen hát a magyar ember?
Mint a hős Kinizsy szobra,
Visszalövi a golyódat
És nem felel a szitokra.
Milyen hát a magyar ember?
Olyan, mint Etele kardja,
A dicsőség félvilága
Azé, ki kezében tartja.
Milyen hát a magyar ember?
Oroszlán s sas egy személyben,
Hős oroszlán, ha ingerlik,
Sebes sas, ha vívni mégyen.
Milyen hát a magyar ember?
Kitárt ajtó az igaznak;
De becsüld meg magad: másképp
Majd kapufélfát mutatnak.
Milyen hát a magyar ember?
Szent szekrény istenkezekben,
Két arany angyal fölötte:
A becsület és a jellem.
Milyen hát a magyar ember?
Nőben, dalban tűzimádó;
Ámde végelolvadásra
Még e tűzben sem hajlandó.
Milyen hát a magyar ember?
Szíves, mint egy pátriárka,
Kérni nem kér, inkább meghal,
De számodra nyitva marka.
Milyen hát a magyar ember?
Búja mélyebb, mint a tenger;
Ámde még ekkor sem csügged,
Még ekkor is kedvgyöngyöt ver.
Milyen hát a magyar ember?
Kedvében fölszáll az égig,
Innét van, hogy sírva vigad,
Arcán a könnyfelhő fénylik.
Milyen hát a magyar ember?
Leghőbb bajtárs mindhalálig,
Csak ha szíve végsőt dobban,
Akkor válik, hogyha válik.
Milyen hát a magyar ember?
Jó s őszinte, mint a gyermek,
Kit sok századon keresztül
Csak ön nemes szíve vert meg.
Milyen hát a magyar ember?
Mint a nyíl, mely el van lőve,
Azt sem tudja, merre téved,
Van is, nincs is jövendője.
Milyen hát a magyar ember?
Minek mondjam, minek kérdjem?
Hej! jól tudja azt a világ,
Jól tudta azt egykor – régen.
S ha a magyarok Istene
Még egyszer felénk fordulna,
Esküszöm a nagy ősökre,
Megtanulná ő azt újra.
Aligha szükséges ehhez bármiféle értelmező kommentár. Önmagáért beszél. Csak az a nagy kérdés persze, hogy hány magyar emberre is jellemzőek együttesen mindezen, e versben felsorakoztatott, oly idealista jelzők?
Nos, az imént a Horthy-korszakot emlegettem. Rengeteg magyarságismereti könyvkiadvány jelent meg akkoriban. Ezek közül most egyből idézek (Vezérkönyv katolikus falusi leánykörök vezetői számára. 1937. Katolikus Nőszövetség Faluszervező Irodája kiadása):
„Falusi népünk, bár még sok helyen vallásosnak látszik, nem ismeri és nem éli vallását. Eljár a szentmisére, mert mit szólnának, ha nem lenne ott; böjtöl pénteken, mert a nagyapja is úgy tette; imádkozik kenyérszegés előtt, mert az úgy illik; de rögtön az asztali áldás után megindul a megszólások tömege, szégyenkezés nélkül káromkodik és ha vallásáért áldozatot kell hoznia (egyházi adó stb.), a leglovagiatlanabb, mert nincs meggyőződése.
A vallásai öntudat hiányából következik magyar népünk másik nagy fogyatékossága: az erkölcsi élet lazasága. Ha egy leány elbukik, a falu közvéleménye nem dob követ reá, részben, mert más is így csinálta fiatal korában, részint, mert nem fogja fel azokat a hallatlanul nagy vallási, erkölcsi, egészségi és kedélybeli veszélyeket, melyek ebből származnak. Leányoknál minden erkölcsi botlásra felmentés a fiatalság és a férjszerzésre való törekvés. Asszonyoknál már szigorúbb a mérték, de mindenki természetesnek veszi a gyermekáldás korlátozását, ha azt gazdasági okok indokolni látszanak. Ilyen felfogás mellett az erkölcsi botlásra vezető utak is mind természetesek és megengedettek a falusi nép szemében.
Ha népünkben a vallásosság nem tudatos, a nemzeti, hazafias érzés még sokkal kevésbé az. Egy-egy március 15-i szónoklat meghallgatása, egy-egy irredenta dal eléneklése, egy-egy Nem! nem! sohának elszavalásával mindenki úgy véli, lerótta hazafias kötelességeit és nagyszerű magyarnak tartja magát. De ha az őseinktől öröklött erények továbbfejlesztéséről, vagy a bűnök elleni küzdelemről van szó, melldöngető nagy magyarjaink sehol nincsenek. Alig akad közöttük megbízható jó munkás és iparos; a keresztény üzletet pártolás hiányában rövidesen be kell zárni s a bajba került embernek nem akad barátja, aki önzetlenül segítené őt.
Akik a falut ismerjük, sajnálattal tapasztaljuk, hogy falusi asszonyaink a reájuk bízott javakat sem megőrizni, sem alkalmas módon felhasználni nem tudják. Egészségtelenül és ésszerűtlenül főznek, lakásuk és életmódjuk elhanyagolt, aminek nem csak a szegénység az oka; általában idejüket nem tudják beosztani és az újabban nyíló kereseti lehetőségek iránt nincs érzékük.
A családok élete sajnos a falvakban is a felbomlás jeleit mutatja. A gyermek nem kell, a válások napirenden vannak s az elégedetlenségnek, békétlenségnek megnyilvánulásait mind gyakrabban tapasztaljuk. Ennek oka nem az anyagi leromlás, hanem az, hogy a fiatalság nincsen felkészülve a házasságra a komolyságot, kötelességtudást és áldozatkészséget illetőleg.”
Hangsúlyozom, nem mai sorok ezek. 1937-.ből valók. S egyáltalán nem valamiféle magyarságellenes brosúrairodalom terméke, hanem egy katolikus keresztény kiadványból való. Egy olyan kiadványból, mely alapján az ember ugyanakkor semmin és senkin nem csodálkozik.
Igen, semmin és senkin, így azon sem, hogy miért is következhetett be hazánkban 1945-.től a – kommunizmus. Nem, nem holmi vádaskodás ez, csupán csak egy ténymegállapítás. Lehet, hogy a Mindszenty Gedeon költeményében felsorolt jellemvonások már akkor sem voltak olyan általánosak népünk körében?
Egy azonban biztos. Ameddig áll a világ, lesznek még olyan magyar emberek, mint akikről az idézett papköltő megmintázta a magyar jellemet. S ha lesz, lehet akárhány nagypéntek, mindig lesz feltámadás!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info