Krisztus Urunk élettörténetének állomásai (születése, messiási működése, elfogatása, kínvallatása, keresztre feszítése és végül feltámadása) kísértetiesen emlékeztetnek a nemzetek életére, így a mienkére is. Azoknak, akik megérték 1945-öt, a nagypénteki passió jutott ki belőlük. Mintha Mel Gibson filmjének jelenetei elevenednének meg újra, ha az ezekről szóló korabeli beszámolókat olvassuk
Merthogy a kommunizmus nem volt tekintettel semmire és senkire. Hívei számára a nagypéntek éppen nap volt, mint bármelyik más nap az évben. Sőt az egyházi év napjain mintha csak direkt fokozódott volna terrorgépezetük.
Fiala Ferenc újságíró 1957-ben Saarbrückenben „Ungarn in Ketten” („Magyarország láncokban”) címmel megjelent (magyarul 1960-ban Münchenben a Marschalkó Lajos szerkesztette Hídfő Trianoni Almanachban közölt) visszaemlékezése ékes bizonysága ennek. Most ennek Kommunista Nagypéntek 1950-ben című fejezetét másolom ide:
»1950 Nagypéntekén, az ÁVO több magas rangú tisztjével személyautó kanyarodott a börtön elé. Az igazgatóság ünnepélyesen fogadta a vendégeket. Az ÁVO-s tisztek élén egy régi villamoskalauz ált, aki most mint őrnagy szerepelt. Ő vezette a vendégeket a fogházudvarra, ahol a katolikus foglyokat már felállították a fal mellé. A „legjobb helyet” a papoknak adták. Senki sem tudta, mi fog történni. Pár perc múlva megérkezett a fogházudvarra a közbűntettesek egy csoportja, akik nagyobbrészt cigányok voltak. Létrákat és köteleket hoztak és felmásztak a templomtoronyra. A kötelet felerősítették a torony keresztjére, miközben a kötél másik végét az alant állók tartották kezükben. Pár percig még várniuk kellett, mert még nem volt három óra, midőn a Megváltó a kereszten kiszenvedett. Midőn az óra hármat ütött, az igazgató elvtárs elkiáltotta magát: „Joso!” A bűntettesek megfeszítették minden erejüket és a kereszt pár pillanat múlva széttört a földön. A díszruhába öltözött ÁVO-s tisztek köréből hangos nevetés hallatszott.
Ami ezután következett, azt aljasságban nem lehet túlhaladni. Az egész kommunista banda betört a fogháztemplomba. Utánuk behajtották a fegyenceket, akiknek arca még vörös volt a szégyentől és felháborodástól. Némán álltak a templom hajójában, míg a „bizottság” helyet foglalt a templom padjaiban. Az oltár fölött még mindig világított az Örökmécs. A legszentségesebb még mindig jelen volt.
És ekkor felhallatszott a Sátán üvöltése. De mégsem! Ezek csak az ördög helyettesei voltak. Közülük egy cigány rablógyilkos, akit csupán azért nem akasztottak fel, mert „a kapitalista rendszerben nem tanulhatta meg, hogy a gyilkosság és rablás tilos”, papi ornátusban lépett a szószékre. Kezében ott volt a Biblia. A foglyok megdöbbenése mérhetetlennek látszott, s ekkor felhangzott az ÁVO-sok harsogó röhögése. A cigány keresztet vetett magára, áldást osztott, majd megkezdte a prédikációt. A „szentbeszéd” tele volt a legszörnyűbb Istengyalázással: leírhatatlan szavakkal szidta az Istent, Jézust és a Szent Szüzet. Azután lelépett az oltárról, a gyertyákat bedobta a szemetesvödörbe és összetörte az Örökmécset. Most azután a közbűntettesek összetépték az oltár csipkéit és terítőit. Feltörték a tabernákulumot, kiszórták az ostyákat, rájuk tapostak, majd beszórták a szemétkannába. A cigány ezután széttárta a karját és borízű hangon kiáltotta: „Ite missa est.” 1950-ben ez volt az utolsó nagypénteki mise a váci börtönben.«
Hát aligha szükséges ehhez kommentár, ugye? Illetve ha mégis, csak egy röpke. Valahogy ma is kísért a Kommunista Nagypéntek. Csak másként, mint akkor. Ma már nincsen ÁVO, mégis van továbbra is keresztényüldözés. Éspedig rafinált- nem kevésbé klerikusok által is. Olyanok révén, akik elvizenyősítik a kereszténységet. Akik szégyellik a reverendát, de lassan már Szűz Mária és Jézus Krisztus nevének kiejtését is. S ki tudja, melyik a rosszabb, a nyílt, brutális üldözés, vagy a burkolt, körmönfont? Szerintem az utóbbi.
Mindenesetre akkor, 1950-ben, az előbbi jutott ki osztályrészül eleinknek nálunk is, hát még a Szovjetunióban! Ámde hiába tiltották a templomlátogatást – vagy ahogyan akkor mondták, a „templomozást” –, annál inkább ragaszkodott hozzá az amúgy is oly sokat szenvedett orosz nép. Ennek bizonyságául álljon itt egy hírcikk (Magyar Kultúra, 1936. május 5.):
„Nem lehet kitalált vagy ellenőrizhetetlen hír, mert az egész világsajtó megemlékezett róla, hogy a húsvéti ünnepek alkalmával Moszkva összes templomai megtelek ájtatoskodó hívőkkel, sőt a lapok egyértelműleg állapították meg, hogy a templomok látogatottsága ez idén a múlthoz képest minden képzeletet felülmúlt. A feltámadási ájtatosságon, amit a keleti egyház közismerten éjfél után három órakor végez, a templomok látogatottsága elérte a tetőpontot, amennyiben népes tömegek szorultak ki a templom előtti térségekre, ahol azonban ájtatoskodva kitartottak mindvégig. A templomlátogató közönségben különösen feltűnt a férfiak és legfőképp a fiatalemberek nagy száma.”
Nagyon aktuálisnak tartom e cikket, ugyanis tapasztalatom szerint, még ha ez talán most némileg túlzásnak is látszik, egyre több fiatalnak van elege húsvét és általában a keresztény hagyományok megszentségtelenítéséből. Akár régi-új kommunisták, akár régi új liberálisok teszik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
