„Volt, aki régebben azt írta, én csak amolyan lelkes, de alapjaiban dilettáns cikkeket írogatok. Remélhetőleg az illető, pláne, hogy önmagát katolikusnak tartja, azóta magába szállt, éspedig nem is kicsit…” Ezt írtam fészbúkomra az imént. Amire valakitől az alábbi azonnali válasz érkezett: „Én írtam, és ezért megkövetlek.”
Korábban arról írtam, hogy van három olyan szó, amit az ember a legnehezebben mond ki: szeretlek, bocsánatot kérek, igazad van. Maradjunk most a középsőnél! A húsvéti idő, legalábbis régente, magába szállásra késztette az embereket. A negyven napos böjt nemcsak a test, hanem a lélek megfékezését is kívánta. „Penitenciát”, bűnbánatot tartottak.
Nyilván vannak még azért, talán nem is kevesen, akik szintén tartanak bűnbánatot, éspedig messze nem csak a húsvéti szent időben. Ennek jeleként a fészbúkon például nemrég egy igencsak találó képre bukkantam: „10 lépcsős méregtelenítő kúra nagyböjtre”: 1. légy hálás mindenért, 2. imádkozz többet, 3. szeretteiddel légy többet, 4. dicsérj többet, 5. kerüld a veszekedést, 6. kerüld a pletykát, 7. kerüld a panaszkodást, 8. mobilozz kevesebbet, 9. magadra költs kevesebbet, 10. tévézz kevesebbet.
Volt, hogy amikor a gyónás, a bűnbánat szentségéről beszéltem valakinek, arról, hogy ez a szentség olyan a bűnös léleknek, mint a piszkos testnek a fürdés, mindjárt közbezsilipezett: „Ugyan, én minek gyónjak, amikor nincs is bűnöm? Hiszen én olyan jó vagyok!” És hányan, de hányan vannak, akik ugyanezt vallják. „Nincsen semmi bűnöm”? Ejha!
Nem, nem kezdem el itt most a nagy szentek életrajzi vallomásait idézni. Enélkül is lemerevedik az ember. Hát ezért tart ott a világ, ahol! Az ember úgy jó, ahogyan van, hirdetik mindenfelé jó régóta. Minek a rigorózus, már a gyermeket is folyton csak korlátok közé szorító, szigorúan büntető, régimódi poroszos nevelés, az örökös bűnbánatról való kenetteljes prédikálás? – kérdezik gyakran szorgalmas templomlátogatók, sőt szentmisére járók is.
Fentebbi szösszenetemre érkezett egy másik hozzászólás is:„Én az elmúlt tíz évben nem találkoztam a „Ne haragudj”, vagy „Tévedtem, elnézést” mondatokkal.” Én sem sűrűn, de néha igen. Mint a minap. Természetesen ilyenkor megbocsát az ember, én is ezt tettem tehát a korábban engem ledilettánsozó úriemberrel. Ám hányan, de hányan vannak, akiknek soha nem jut eszükbe, hogy azt mondják: tévedtem, bocsánat! Aztán csodálkoznak majd a következményeken.
Igen, a következményeken. Merthogy a pokol létezése nem dajkamese, nem „vasorrú bába”, nem valamiféle mumus, hanem – tény. Úgy is mondhatnók, hogy amiért e három szót oly sokan nem mondják ki, hát nem is üres. Bizony korántsem amolyan papramorgós fenyegetés és üres erkölcsprédikáció emlegetése. (Krisztus sokkal többször beszélt róla, mint a mennyről!)
Várszegi Asztrik úgy nyilatkozott (HVG, 2015. december 20.), hogy kár annyiszor emlegetni a poklot, s a létezésével fenyegetőzni. És a valóság? Schouppe Ferenc jezsuita teológus könyvében (A pokol. Ismertetés a szentek életéből és a világi történetből vett események alapján, 1941) számos velejéig megrázó történet olvasható kétségtelen létezéséről. Álljon itt közülük egy:
„Szent Antonius flórenci érsek irataiban előad egy rettenetes eseményt, amely a XV. század közepe táján az egész észak Itáliát félelemmel töltötte el. Egy előkelő származású ifjú életének 17. évében szerencsétlenségére eltagadott a gyónásban egy halálos bűnt s ilyen állapotban járult a szent áldozáshoz. Minthogy pedig az ilyen szentségtörés bevallása mindig nehezebb, halogatta azt napról napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra. Lelki furdalásaitól kínozva ahelyett, hogy egyenesen bevallotta volna a szerencsétlenséget, bűnbánati cselekményekben keresett megnyugvást. De hiába. Miután semmi sem használt, végül kolostorba lépett. „Ott legalább mindent be fogok vallani” – mondta magában –, „és jóváteszem szörnyű hibámat.” Azonban vesztére a kolostor elöljárói, akik őt ismerték, mint istenfélő fiút fogadták, aminek folytán az álszégyen még inkább növekedett benne. Így halasztgatta a beismerést későbbre. Egy, két, három év is eltelt ily szomorú állapotban.
Az ifjú sohasem merte bevallani bűnét. Végre betegségbe esett, amely alkalmul szolgálhatott a feladat megkönnyítésére. Akkor azt mondta magában: „Most mindent bevallok s halálom előtt általános gyónást végzek.” De akkor is ahelyett, hogy őszintén és egyenesen kimondotta volna fajtalan tettét, úgy kicsavarta a dolgot, hogy a pap semmit sem értett meg. Azt remélte az ifjú, hogy másnap erőt vesz magán, azonban elvesztette eszméletét és meghalt. A rend tagjai nem tudtak a szomorú valóról, nagy tisztelettel voltak az elhunyt iránt. Testét ünnepélyesen átvitték a kolostor templomába, ahol a karban másnapig ki volt terítve, mert akkor kellett érte gyászistentiszteletet tartani. Néhány pillanattal a szertartás megkezdése előtt egy szerzetes, akinek harangoznia kellett az isteni tiszteletre, maga előtt látta a halottat tüzes bilincsekben, és a halott személye is olyan volt, mintha égne. A megrémült szerzetes térdre esett, szemei a rémes látványra meredtek. Ekkor az elkárhozott így szólt hozzá: „Ne imádkozzatok értem, örök időkre pokolra vagyok ítélve.”Aztán elmondotta álszégyenének és szentségtörésének szomorú történetét.
Midőn eltűnt, a templomban kiállhatatlan bűzt hagyott, amely szétáradt az egész kolostorban annak megerősítéséül, amit a szerzetes látott és hallott. Az elöljárók, mihelyt tudomásukra jutott az eset, azonnal megparancsolták, hogy a testet vigyék ki, mint olyan emberét, aki nem méltó arra, hogy keresztény módon temessék el.”
„Nincsen semmi bűnöm! – kiáltják oly sokan. És a valóság? Vajon hányan tesznek úgy, mint az egykor engem ledilettánsozó? Becsületére váljék sora: „Én írtam, és ezért megkövetlek.” Mert így is lehet készülni húsvétra. Sőt csak így érdemes!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
