„Körülbelül húszezerre teszik a kutatók azoknak a zsidó származású katonáknak a létszámát, akik az 1848-49-es a forradalmat követő szabadságharcban a honvédségben szolgáltak” – mondta tegnap beszédében a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok Hivatalának képviseletében Téglás Gyula alezredes.
A Mazsihisz honlapján ugyanakkor az alezredes beszédéről beszámoló hírcikkben az áll, hogy „1848 ban több ezer zsidó fiatal lépett be a nemzetőrségbe, hogy fegyverrel védje meg a hazát. Lássuk akkor most a – valóságot!
A világosi fegyverletétel után emigrációjában írt pamfletjében Einhorn Ignác (Horn Ede) közgazdász-statisztikus kereken húszezer zsidó szabadságharcost említett, arra hivatkozva, hogy Kossuth Lajos mondott ilyen számot Freudenberg Márk zsidó honvédhadnagy előtt. De névsort vagy a szám igazolásául szolgáló forrást nem említ.
Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi könyvében (A negyvennyolcas szabadságharc és a zsidók, 1939) – olvassuk vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály művében (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943) – »négy névsorba gyűjtötte mindazoknak a neveit, akikről feltehető, hogy közük volt a szabadságharchoz s nevük után feltételezhető, hogy zsidók. E honvédeket, orvosokat, élelmező-tiszteket, számvevőket stb. tartalmazó négy lista 2209 nevet sorol fel. Ezek közül is igen számos többszörösen is előfordul a kimutatásokban. Bernstein tehát minden lelkes szándék mellett is megelégszik annak megállapításával, hogy a zsidók „dicséretes módon vettek részt az 1848-i szabadságharcban”. Többet annál inkább sem állíthat, mert közzéteszi Mikár Zsigmond volt honvédegyleti titkár egyébként igen filoszemita levelét, amely azonban a következőket tartalmazza: „Számarányban nem örömest szólok a dologhoz, mert találkoztam egyénekkel, kik számos ezrekre szeretik tenni a volt zsidó honvédek számát, ami meg nem állhat.”«
Idézi aztán Kolosváry-Borcsa az Újvári Péter által szerkesztett, 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikont is, amely szerint Kossuth egyik beszédében kijelentette, hogy „húszezren vitézül harcolnak seregünkben”. Forrást azonban ő sem közölt, akárcsak Venetianer Lajos rabbi sem művében (A magyar zsidóság története, 1922), aki szintén húszezer honvédről írt.
Felmerül a kérdés tehát, hogy mi értelme a hiteles források nélkül való mítoszteremtésnek? Azok, akik folyton „kifinomult emlékezetkultúrá”-val rendelkezőknek tartják önmagukat, miért nem viselkednek akkor ennek megfelelően?
Mondhatnók, nem kell történésznek lenni feltétlenül ahhoz ugyanis, hogy állításainkat forrásokkal hitelesítsük, de ha azok vagyunk, akkor ez pláne kötelességünk. Vajh hány március 15-ét kell még megérnünk ahhoz, hogy erre a hazai zsidóság véleményvezérei és köreik is rájöjjenek?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
