Mindenkor, de különösen is a Hamvazószerdától Húsvétszombat délig tartó nagyböjtben nem lehet eléggé nyomatékosítanunk, hogy eleink még mennyire mértéktartóan, bensőségesen ünnepeltek, mert ismerték a külsőt mindig a belsőnek alárendelő alázatot.
Így tartózkodtak az erejükön felüli mulatságtól, tudták, sohasem a kirívó külső, a hejehujás dínomdánom, hanem a bensőséges belbecs, a mérsékelt szórakozás illik igazán hozzájuk, szemben az utilitarizmustól, hedonizmustól, az „élj a mának, ne törődj a holnappal!” szlogentől megrontott mai átlag magyarral.
A régi magyar társas-, azon belül is családi életünkkel folklorisztikailag foglalkozók alighanem a legjobb tudói, hogy az újkorig mennyire visszafogottan ünnepeltek eleink a családi- és ünnepnapokon, öltözködésben, ételben-italban messze nem a jókaias regényköltészetből közismert sallangosság és felcifrázottság jellemezte őket, hanem eredendő, végletek között aranyközepet választó természetünkből következő mérsékeltségünk, amely az életet szakadatlan létharcnak tekintette, nem pedig sorozatos szórakozásnak.
Megható példa erre a Székelyföld legendás mindenese, Orbán Balázs leírása a ma már archaikus aranyosszéki lakodalomról, amelyen a díszes, dúsan megrakott tálaktól roskadozó asztal körül ugyan a násznép kicsattanó jókedvvel lakomázott, a menyasszony és a vőlegény előtt azonban csak egy fatányér és pár evőeszköz volt. Ezzel a költőies jelbeszéddel azt jelezte, hogy a mégoly megható ünnepi vigasság után egyszerű, munkás hétköznapok várnak reájuk, melyeken meg kell egymással osztaniuk a mindennapi betevő falatot.
A tizennyolcadik századvégi felvilágosodás bűvöletétől megérintettek hatására mindez azonban fokozatosan megváltozott, így világunkban alig vannak már hagyományos ünnepalkalmak, noha, amint Sz. Weress Jolán leventeleányainknak szánt útmutatójában (Magyar asszony házatája, 1944) írta, a bensőségességet nélkülöző (ennek jeleként például magyar népzene helyett cigánymuzsikára táncoltató) lagzi, a „legalább egy lakodalomban lakjunk már egyszer jól!” mentalitás kiöl belőlünk minden nemességet:
„A költséges, nagy eszem-iszommal, dínomdánommal egybekötött lagzik nem időszerűek többé: régen, amikor Magyarország nem volt független állam s az áldatlan vámpolitika miatt az ország saját zsírjában fulladt meg, elkeseredésünkben mondhattuk, csak az a mienk, amit megeszünk, legalább a lakodalomban lakjunk jól, de ma, amikor az ország hatalmas feladatok megoldása előtt áll, nem pocsékolhatjuk a nemzet közös javát képező élelmiszereket éppúgy egy család elindulásának ünnepén.”
Az utilitarizmustól, hedonizmustól, az „élj a mának, ne törődj a holnappal!” szlogentől megrontott mai átlag magyar viszont már nem érti, mit is jelent bármely vallási, nemzeti vagy akár családi ünnep, így milyen meghittséget fejeztek ki a holtomiglan-holtodiglant kimondók között a kézzel készült népművészeti jegyajándékok, a visszavonhatatlan szerelmi vallomás tárgyi jeleként a ma már jóformán csak néprajzi múzeumokban látható hímes sulykolók, orsók, keszkenők, az ízes, mégis mértékletes vacsorák akár böjtben, akár azon kívül.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info