„Mondd el fiaidnak” – hirdetik a zsidó családokban, iskolákban, lapokban állandóan. Arról, hogy miket is mondjanak el, mondhatnók, most ne foglalkozzunk, inkább azzal, mi miért nem mondjuk el mindazt, ami velünk, magyarokkal csak az elmúlt században történt. Azonban mégiscsak érdemes odafigyelnünk arra, mit mondanak el megsárgult újságjaik.
Az Egyenlőség című zsidó sajtóorgánum 1919. április 12-ei számában jelent meg a mellékelt lapkivágás. Ahogyan akkor mondták, a „proletár részvénytársaság” tombolása idején. Igencsak beszédes szöveg. Hirschler Ignác nyilván nem volt egyedül a vele történtekkel, miként Munkácsi Bernát és Ostern Salamon Pál sem felvitt sorsukkal.
Azonban minő érdekesség, a vörösterror áldozatai között egyetlenegy rabbit sem találunk valahogyan – miként amúgy egyetlenegy protestáns lelkészt sem –, de katolikus papokat annál inkább. Meszlényi Antal kanonok, egyháztörténész könyve (Keresztény magyarságunk küldetésében, 1943) szerint tizenegy atya lett a százharminchárom napos terror áldozata: Csincsák János, Hornyik Károly, Kósa József, Kucsera Ferenc, Nagy Jenő, Sarlós János, Szemelliker Antal, Trubinyi János, Vajay László, Vermes Gyula és Wohlmuth Ferenc. S ki tudja, hány papot kínoztak meg s tettek hátralévő életükre munkaképtelenekké!
Például Foltin János plébános kálváriájáról a saját visszaemlékezései alapján Meszlényi így írt említett művében:
„Amikor az öreg plébános a Markóban megpillantotta leendő szálláshelyét, a 9-es számú cellát, ahol még három betörő szorongott, piszkos, összeszennyezett szalmazsákjára tekintve így sóhajtott fel: Istenem, hát ezt kellett megérnem! Takarója, mint említi, rongydarab volt, ebédje pedig repceolajjal készített levesből, dohos fekete kásából állott, s ehhez járult napi 24 deka kenyér. Tekintet nélkül betegségére, vele éppúgy söpörgettek és súroltattak, mint a többiekkel. Mindez teljesen aláásta egészségét, úgyannyira, hogy már június 24-én a Gyűjtőfogház kórházába kellett szállítani. Ez némi könnyebbséget hozott, s vigasztalhatta az a tudat, hogy olyan előkelő fogolytársak közt lehet, mint Mikes, Szurmay Sándor tábornok, Gulácsy István alispán stb. Legjobban a Parlament pincéjétől félt s lehetett is oka, hisz itt az állapotok és kínzások hajmeresztőek voltak. A terroristák állandóan lövöldöztek, a vallatásokat és kínzásokat éjszaka idején végezték s az alagsor valóságos kínzókamrává és siralomházzá változott. Az éhség és piszok, az izgalom és rettegés oly méreteket öltött, hogy nem egy fogoly eszét vesztette.”
Meszlényi krónikájából szinte hihetetlen, ámde mégis valóságos történetek egész sora bontakozik ki arról, hogyan bántak a papokkal a kommunista terroristák. Álljon itt jellemzésül még egy jellegzetes példa, Czapáry László tósokberéndi cisztercita atya esete:
„Egyik tanítónője, Titkos Vera jelenti fel a veszprémi vésztörvényszéknél azon a címen, hogy a hitközségi alakuló gyűlésen az iskolai hitoktatás meghagyását és javadalma biztosítását merte kérni. Erre az érte küldött terroristák április 30-án éjszaka idején felverik álmából s csak annyi időt engednek, hogy magára ölthesse szerzetesi reverendáját s a legaljasabb szitkok kíséretében Veszprémbe szállítják. Itt a Weiss Elek-féle ház pincéjének egyik odújába lökik, ahol alig bír felegyenesedve állni és egy-két lépést tenni, annyira szűk és alacsony az elkerített hely.
Élete a legnagyobb bizonytalanságban forog. Naponta egyszer adnak neki valami hideg levest enni, a legkíméletlenebb szitkozódó szavak kíséretében. A gyalázkodások özönét kénytelen elszenvedni s ebben a leghangosabb Pervanger Mihály városparancsnok, aki a házba jövet így kiabál: „Él még ez a disznó? Még mindig nem kötöttétek fel?” Az alpári gúnynak és megszégyenítésnek kitett szerzetes ezt szeretné a legjobban, legalább megszabadulna embertelen hóhéraitól. Május 2-án délben kísérik át az ügyészség fogházába, hogy ítélkezzenek felette. Rendtársai közt nagy a riadalom, hogy mi történt vele? Apátja, Békefi Remig nem is marad nyugton, hanem mihelyst tudomására jutott a szomorú eset, Zircről bekocsizik Veszprémbe, hogy meglátogassa szerzetes fiát és közbenjárjon érte. Amikor kiszállt fogatából, a terroristák lefoglalják azt maguknak s arra a kérésére, hogy legalább a lovakra vigyázzanak, félvállról így felelnek az ősz főpapnak: „A fejére vigyázzon maga, ne a lovaira!”
A forradalmi törvényszék megkezdi Czapáry ügyének tárgyalását, de a legártóbb szándékkal sem lehetett vádat emelni ellene, s ennek hiányában visszaengedi Tósokberéndre. Czapáry nem volt az egyetlen pap és szerzetes, akit ily durva bánásmódban részesítettek. Sokan voltak még, akik mint túszok és vádlottak sínylődtek a különböző városok kommunista fogdáiban. A vallatás és kínoztatás többeknek az idegrendszerét annyira felőrölte, hogy többé már nem tudtak munkába állni.”
A rabbinak paroláztak, a papot felakasztották… Hát igen, kinek mi jutott. Hiába, érdemes olvasni a zsidó sajtóorgánumokat, pláne a megsárgultakat, időnként nagyon beszédesek ugyanis.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
