1949-ben ezen a napon, február 8-án Mindszenty Józsefet, Magyarország hercegprímását összeesküvés, valutával való üzérkedés, hazaárulás, kémkedés vádjával életfogytiglanig szóló fegyházra ítélték. Tették ezt vele, akit már életében méltán szentként tiszteltek.
Lássuk az ítélet előzményét Adriányi Gábor egyháztörténész művéből (A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978, 2004):
„1948. december 26-án Mindszenty bíborost letartóztatták. Miközben összeesküvés, hazaárulás, kémkedés és devizacsalás vádjával perbe fogták, addig a kormány felszólította a püspöki kart, hogy az egyház és állam közötti viszony rendezése érdekében konzultáljon vele, és a Vatikánt értesítette, hogy hajlandó Mindszenty ügyében tárgyalásokat folytatni. A Szentszék először a Konzisztoriális Kongregáció december 28-i dekrétumával válaszolt. Ebben mindazokat a legsúlyosabb kiközösítésnek vetette alá, akik a prímás letartóztatásában részt vettek és őt fogva tartják. Ezután XII. Piusz 1949. január 2-án „Acerrimo maeore” apostoli levelével fordult as magyar püspökökhöz. Ünnepélyesen tiltakozott a prímás lefogása ellen – ami nemcsak a vallási, hanem az emberi jogok meggyalázása is – méltatta Mindszenty hitvallását és harcát az egyház szabadsága érdekében, és felszólította a püspököket, hogy egységesen és tántoríthatatlanul álljanak ki az egyház érdekében és teljesítsék főpásztori kötelességüket még akkor is, ha életüket kellene feláldozniuk.
A magyar kormány ajánlatára a Vatikán 1949. január 4-én a LOsservatore Romanóban így nyilatkozott:
„Értesüléseink szerint a magyar kormánya Szentszék tudomására hozta, hogy függetlenül Magyarország hercegprímásának ügyétől, a magyar kormány fenntartja azt az óhaját, hogy megegyezést hozzon létre a katolikus egyházzal és a Szentszékkel. A Szentszék a fenti közlésre a következőket felelte:
1. Érthetetlen, hogyan lenne összeegyeztethető a Szentszékkel való megegyezés állítólagos vágya azzal a bánásmóddal, amellyel egy érseket, prímást és bíborost illettek, amely bánásmód magára a Szentszékre is sérelmes.
Mint nyilvánvaló, a Szentszék álláspontja az, hogy az egyház és a lelkiismereti szabadság jogait mindenütt tartsák tiszteletben, tehát nem csupán a kultusz-szabadságot, hanem az igehirdetés, a hitterjesztés, a katolikus hitoktatás, különösképpen pedig az ifjúság keresztény szellemben való nevelésének a szabadságát is.”
Ennek a nyilatkozatnak az értelmében az elárvult püspökkari konferencia – amely pedig 1948. december 16-án Mindszenty elnökletével még hajlandó volt a kormánnyal tárgyalni – megtagadott a kormánnyal mindenféle tárgyalást. A kommunisták belátták, hogy a Vatikánnal semmiféle megegyezés nem lehetséges, ezért előkészítették Mindszenty kirakatperét. A prímás tizenhat napi szüntelen kihallgatás és kínzás után összeroppant, így ellenállás nélkül lehetett egy speciális droggal való kezelésnek alávetni. Mindszenty egy primitív és nyilvánvalóan diktált vallomást írt alá, majd testileg-lelkileg teljesen összetörve 1949. február 3-án, 4-én és 5-én bíróság elé állt. A bíróság bűnösnek találta és életfogytiglani börtönre ítélte.”
Valaha Bárdossy László miniszterelnök a szemtanúk bizonysága szerint kivégzésekor így kiáltott föl: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!” Nos, ők ítélkeztek Mindszenty felett is. Akik ellen már kezdetektől fogva küzdött, hiszen, amint Közi-Horváth József pápai prelátus írta könyvében (Mindszenty Bíboros, 1980), már zalaegerszegi hittanárként „1918 őszén és 1919 tavaszán ő vezette a Károlyi-rezsim és Kun Béla proletárdiktatúrája ellen szervezkedő keresztény-nemzeti mozgalmat”.
Csonka Emil újságíró művében (A száműzött bíboros, 1976) pedig ezeket olvassuk:
„A világ véleménye akkor és most egyöntetű és végleges a bíboros letartóztatása jogtalan volt, a vád hamis, a vallatás kínvallatás, az ítélet abszurdum.
Nyolc esztendeig tartott a rabsága. Megjárta ezalatt a börtönök sorát: raboskodott az Andrássy út 60 alatti ÁVO központban, a Markó utcai fegyházban, a Gyűjtőfogházban, egy ideig Vácott, internálva volt Püspökszentlászlón és Felsőpetényben. Durva darócban, nehéz rab-bakancsban, időnként súlyos betegen, embertelen őrök ocsmányságait tűrve, de néha egy-egy emberséges fegyőrben meglátva Krisztus arcát teltek fogsága évei. „Magányba zárva, egyedül ül a rab; órája nincs. A kérdés állandó és soha nem szűnik: hány óra lehet” – írja később, már szabadon. És megajándékozza a világot a börtönirodalom talán legszebb soraival:
„A magánzárkás fegyenc nem lát szabad természetet, erdőt, virágos rétet, kenyértermő, pipacsos mezőt, csobogó csermelyt és a nagy Dunát, kenderáztatót, Balatont, tengert. Nem lát nyájas holdvilágot, tejutat, csillagot, szülőfalut, templomot, temetőt, övéit, szerettei sírhalmát. Nem lát kispapot, hívősereget az Úr színe előtt, öröklámpa-fényt, oltárt, gyóntatószéket, keresztelőkutat, szószéket, körmenetet, keresztény családot, ártatlan gyermekszempárt, amit úgy szeretett az Úr Jézus. Nem lát elsőáldozókat, saját jegyesét, akár leányka, akár bazilika, dóm, vagy székesegyház legyen az. Nem látja hazája egyetlen pontját sem, csak ezt a cellát, ezt az átokverte részt. Nem láthat semmi olyat, amelyről szabadon élve az emberek úgy gondolják, hogy nem élhetnek nélküle…”
Maga XII. Piusz pápa 1949. február 14-én ünnepélyesen tiltakozott az ítélet ellen, 1949. április 5-én pedig Az Egyesült Nemzetek Szövetsége közgyűlése megbélyegezte és nemzetközi sérelemnek nyilvánította Mindszenty elítélését. 1956. október 30-án este Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy vezetésével a felkelők kiszabadították felsőpetényi fogságából.
Megjárta a poklok poklát Mindszenty bíboros, aki méltó arra, hogy oltárainkon tiszteljük, akkor is, ha kanonizációja még várat magára…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
