Nem, nem kívánom önmagamat sajnáltatni, de már egyre jobban előre rettegek a sajtószemlézéstől, éspedig korántsem csak akkor, ha balliberális médiumokat figyelek. A kormánypárti vagy kormányközeli médiumok is azt kell írjam, fütyülnek a magyar kultúrára, annak művelésére és támogatására. Helyettük senkiháziakat futtatnak.
Mielőtt ismertetném e keserű sorok kiváltó okát, csak emlékeztetőül. Tegnap írtam arról, hogy a Magyar Nemzet egyik publicisztikája (Ugró Miklós: Veszélyes hivatás, 2016. január 21.) képes volt néhai, vérbeli magyar és keresztény zsurnalisztikákat szó szerint „szánalmas senkik”-nek nevezni. Megérteném, ha ez a Néphazugságban, a Népszavában vagy a Magyar Narancsban jelent volna meg. De hogy egy önmagát konzervatívnak tekintő sajtóorgánumban is ilyesmi láthat nyomdafestéket, csak egyet jelent, éspedig azt, hogy nagyon igaz a közmondás: amit nem tudsz legyőzni, állj annak az élére.
1989 óta az úgynevezett jobbközép, vagy akár csak egyszerűen „jobboldali”-nak nevezett térfélen is igazi nemzeti nagyjaink múlt századunk ötvenes éveinek pártsajtója hangjára emlékeztető gyalázása folyik. Ennek agitpropos élmunkásai nagyon is megfogadták hát a fenti közmondást. Általuk két világháború közti íróink, költőink, szerkesztőink közül mindazokat, akik a „szélsőjobboldal” ideológiai képviselőik voltak, gyakorta csupán fröcsögve szokás emlegetni e sajtóberkekben is, s azoknak, akik velük ma „politikailag inkorrekten” foglalkoznak, a hivatalos mecenatúra köreiben esélyük sincs arra, hogy tényfeltáró munkájuk bárminemű kormánytámogatásban is részesüljön. De az sem ritka, hogy önmagukat hol konzervatívnak, hol nemzeti liberálisnak, polgárinak nevező szerzők egyszerűen tudomást sem vesznek műveikben róluk – hiszen ők, mint tudjuk, csupán „szánalmas senkik” voltak. (Például Gyurgyák János történész-szerkesztő 2001-ben megjelent vaskos könyvében (A zsidókérdés Magyarországon) az Ugró Miklós által a minap szintén „szánalmas senki”-nek vezetett Dövényi Nagy Lajosról sehol sem írt!)
Amolyan konvencióként kezelik tehát, hogy bizonyos személyeket csak elparentálni lehet (akkor is mindössze pár sommás sorban) ahhoz, hogy „valaki”-nek számítson az ember. Eszembe is jut minderről Komáromi János (1890-1937) Jegenyék a szélben című regénye (1928), amelynek egyik szereplője amolyan gyónási titokként fedi fel a másiknak, miért tört kerékbe egykor oly ígéretesnek indult pályája: segédszerkesztő lett Verhovay Gyula lapjánál. (Verhovay Gyula (1849-1906) az Országos Antiszemita Párt egyik országgyűlési képviselője volt.)
Visszatérve azonban bevezető soraim keserűségének okához: az obszcén, trágár „versekkel” előrukkolt Orbán János Dénes a szakmai vezetője továbbra is a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft-nek, amely 150 millió forint közpénzt kapott kormánytámogatásként. Persze L. Simon László mélyrepülései után már az ember ezen nem is csodálkozik annyira szerfelett, mondhatnók. Orbán János Dénes ráadásul – írja a Magyar Nemzet tegnapi száma – „Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadó egykori mentoráltja és a kormánypárti Magyar Idők kulturális rovatvezetője”.
Vannak, nyilván nem is kevesen, akik az Orbán-kormány legnagyobb bűnének a migránsválság kezelése ellenére sem lenyelhető korrupciókat, panamákat, az „urambátyámos” rendszer fenntartását, vagy éppen az egészségügy tarthatatlan helyzetének általa való konzerválását tartják. Inkább ez utóbbi miatt általam is egyre negatívabban értékelve a kormány belső ügyeinkben való teljesítményét, kiegészítem a kultúra kezelésével kapcsolatos magatartása megbélyegzésével. Hiányzik programjából és működéséből az igazi magyar értékek átfogó védelme, ráadásul, amint a nevezett „nonprofit” cég szakmai vezetője pénzügyi támogatása is mutatja, gyakorta szó szerint szórja a pénzt ezúttal valóban „szánalmas senkik” támogatására.
Miközben e sorokat körmölöm, eszembe jut ugyanakkor a balliberális sajtótábor. Náluk a legmihasznább „művész”-nek is azonnali támogatás, hozsannázás jár. Ott van az ATV-n például Ungvári Tamás „Könyvjelző” című műsora. A legsilányabb holokausztmemoárok szerzőit is világklasszisokként emlegeti. És bizony el kell ismerni, hogy a maga szempontjából kitűnően teszi azt, amit. Ő az értéktelenségek mellett áll ki. De miért, hogy a jelek szerint a „nemzeti” és hasonló jelzésű médiumok és közintézmények zöme viszont szintén inkább az értéktelenségek, mintsem az értékek mellett áll ki?
Ha e jelzőket komolyan vennék, akkor a legmodernebb kommunikációs lehetőségek felhasználásával berkeikben is lenne „Könyvjelző” műsor, amiben csak valódi tehetségeinkről lennének méltatások. Például Tormay Cécile-ről, Nyirő Józsefről, Szabó Dezsőról, Wass Albertről vagy éppen Dövényi Nagy Lajosról, Hóman Bálintról, Gömbös Gyuláról, Prohászka Ottokárról, Bangha Béláról. Ja hogy a háttérhatalom emiatt megorrolna? Na és? Őket érdekli, tetszik-e nekünk mindaz, amit nyújtanak?
Kormánytámogatás a magyar kultúrának? Ilyenről kár álmodnunk! Arra ugyanis, ami a konzervatív, nemzeti-keresztény, polgári oldalon történik a kultúra területén, minden mondható, csak az nem, amit e jelzők kifejeznek. Mert az úgynevezett nemzeti tábor, a jobboldal az igazi kultúrát koloncnak tekinti. Ha valódi múltbeli vagy jelenbeli tehetségről van szó, vagy hallani sem akar róla, vagy elhatárolódik tőle. Sajnos, de ez a helyzet.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
