„Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged ajkára võn, többé nem dobhat el!” – írta egykor Ábrányi Emil. Mára ott tartunk, ajkukra sem veszik. Eddig azt hitte a naiv ember, hogy csak a szmogveszély miatt kerülendők a pesti utcák. Hát nem. A szmog kismiska ahhoz a veszélyhez képest, amit az új magyar nyelv okoz.

Igen, igaza volt Gárdonyi Gézának, aki már a huszadik századelőn azon kesergett, hogy maholnap fehér holló a magyarul tisztán beszélő ember. Úton-útfélen csak felhúzza magát a magamfajta pesti polgár. A minap olvasom Pozsonyi Ádám fészbúkján:

„Állok a sorban a hentesnél, s mondja az úr. „Te mit kérsz?”
Mondom, nem „Te”, hanem „Ön”. Ez valami félreértés. De amúgy abból a lapockából kérek. Az a darab pont jó lesz.
Felemeli az egyiket. – „Ő lesz az?”
Felsóhajtok.
– Nem „Ő”, hanem „Ez”. Meg kell, hogy állapítsam, maga nem figyelt az általánosban. A személyes névmások terén hatalmas zavar van a fejében.
Elvörösödik a feje.
– Viccelődünk, viccelődünk?
Reményvesztetten legyintek.
– Most sem jó! Nem viccelődünk, csak maga viccel. Egyes szám, és nem pedig többes. De maga sem viccel, mert ez nem vidám, hanem szomorú dolog. Kedves édesanyja és tanító nénije most biztos el lenne keseredve, ha látná.
Udvariasan köszöntem, s otthagytam.
Fejcsóválva haladtam tovább…”

Ami a történetben a legelkeserítőbb, az az új magyar nyelvet használók flegmasága. Még ők kérik ki maguknak a megleckéztetést. Ők modern világpolgárok. Úgy bánnak édes anyanyelvünkkel, mint a szebbik nemmel a Rákóczi-téren.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hányszor írtam már le: olyanok vagyunk, ahogyan beszélünk. A fenti párbeszéd olyan, mint egy tükör. Ha sokan belenéznének, magukra ismernének belőle.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info