Emlékszem, 1986-ot írtunk. Még dúlt a kommunizmus. Egy szombathelyi általános iskolába jártam akkor. Internacionalizmus ide vagy oda, mégis meg kellett tanulnunk kötelezően a Himnuszt és a Szózatot. Ez utóbbi költőjére emlékezünk ezúttal.

Igen, kétszáztizenöt éve e napon született Vörösmarty. Nem, nem kezdem itt most bogozni költészete szálait. Csak eltűnődöm. Milyen korban is élt élete ötvenöt éve során? A „nemzeti romantika” korában, vágja rá az irodalomtörténet. Romantika? Azon valami sekélyest szokás érteni. Dagályosságot, érzelgősséget, rendszertelenséget. Pedig erről szó sincs!

A romantika, mint stílusirányzat és világkép, az embernek a történelmi múltban gyökerező lelkiségéből, szellemiségéből a magasztos vonásokat van hivatva megidézni. Ezért írta a Szózat lírikusa a Zalán futása, a magyar nemzeti hőseposz első éneke bevezetéseként:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén.
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról… Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.
Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,
Későn hangzik már; de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.

Zalán bolgár hadvezért Árpád vezér legyőzi Tiszaalpárnál. Erről szól ez a hősköltemény, ez az eposz – amelynek idézett részletét nem mellesleg betéve kellett tudni ezerkilencszáznegyvennyolc előtt középiskoláinkban! Egy olyan kort igéz meg, amely nem ismert érdemtelen egoizmust, én-kultuszt. Egy olyan világot, amelyben rend volt, hierarchia, amelyben érdem nélkül senki sem juthatott egyről a kettőre. Enélkül ugyanis nincsen honfoglalás.

Honfoglalás? Most ne vitatkozzunk azon, amiről őstörténészek és követőik, hogy ez inkább honvisszaszerzés volt, semmint honfoglalás. Mert ha mondjuk „csak” ez utóbbi volt, akkor is lenyűgözve olvassa az ember Vörösmartyt. Idézett eposza ugyanis a lényegről szól. Arról, hogy a történelem, értelme szerint, nem más, mint a lélek kultúrája, a szellemiség szárnyalása, az egyén saját közösségéért való önfeláldozásában megnyilvánuló, krisztusi szeretetre valló hősiessége. E világi kicsinyességeinket ha kell, magunk mögött hagyva való küzdelmünk azért, hogy Istennek tetsző életünk legyen e földi tereken, miközben gondolatainkra és ezek szavakban való kifejeződésére éppúgy vigyázunk, mint a sebész arra, hogy ne az egészséges, hanem a beteg szövetet távolítsa el a testből.

1928. december 6-án Schütz Antal piarista hittudós a budapesti Piarista Diákszövetség lakomáján elmondott serlegbeszédében így fogalmazott (Eszmék és eszmények, 1933):

„Megidézem az ifjú Vörösmartyt, a romantikus rajongót, „ki életszomját el nem égeté”, ki „gyermeki szemmel” tud a nőre tekinteni, aki fázva és koplalva is „nagyra kelendő képzetek” közt új honfoglalást készít a nemzeti géniusznak. Ez az eszményekben hívő, hazájának nagyságán ábrándozó Vörösmarty kell nekünk! Én sajnálom azt a férfiút, akinek ifjúságában nem volt meg a maga romantikus kora, mikor szőtte termékeny ábrándjait magának és nemzetének nagyságáról; és nem látom biztató jövőjét annak a népnek, mely fásultan beletörődik a sofőrtípus uralmába, és jobblétre való törekvése kebeléből nem szüli meg a maga vörösmartyas ábrándozóit és rajongóit.”

Visszakérdezek: vajon megvan-e a mai ifjúság „romantikus kora”? Iskolai, állami ünnepélyeken hányszor hangzik fel a Szózat! De akik hallgatják, vagy éneklik, vajon mit éreznek közben? Mit jelent számukra az, hogy „Itt élned, halnod kell”?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info