Köztudomású, hogy amikor végzetes lelki-anyagi ínség fenyegeti egy nemzet életét, akkor támadnak soraiban igazán olyanok, akik annak megszüntetésén túl táplálásán munkálkodnak. Egy ilyen munkálkodóra emlékezünk most, nagyjókai Bangha Béla jezsuita atyára, aki százharmincöt éve, 1880. november 16-án született.
Hatvan évet adott neki a Teremtő. Ezen idő alatt jó negyven évet szüntelen harcban töltött. Krisztus katonájához, jezsuitához méltóan. Példaképe volt millióknak. Egy jobbik Magyarországnak, amely egyszerre akart keresztény és magyar lenni.
Olyan korban élt, amely kísértetiesen hasonlít a maihoz. Olyan emberek kellettek élére, akik, mint az Üdvözítő tanítványai, megkülönböztetik az ocsút a búzától, a rossz vezetőket vezetettjeiktől. Tudta, hogy a liberalizmus férge mennyire szétrágta Szent István nemzetének fáját. A fáját, de a gyökerét még nem. Tudta, hogy a nemzetét lépre csalók bódulata kámforként illan el, ha élére keresztény öntudatú, nemzeti mivoltára büszke klerikusok és laikusok kerülnek. Világi pap kortársa, sőt bizalmas barátja, Nyisztor Zoltán pápai prelátus írta (Ami a VALLOMÁSból kimaradt, 1971):
„Olyan volt ez az ember, mintha gránitból lett volna faragva. Külsőleg is egy valóban ép és szép emberpéldány: magas termet, arányos test, intelligenciától sugárzó arc. Szellemileg a legképzettebb koponyák egyike, vaslogika, gyors képzettársítás, mindig a lényegre sújtó pöröly. Lelkileg pedig egyenes, átlátszó, kristálytiszta jellem. Harcias volt ízig-vérig, de szenvedélyes temperamentuma csak az igazság szolgálatában állott, személyekre nem vitte át. Gyűlölte a tévedést, főként a megátalkodottságot a tévedésben, de személyileg semmi gyűlöletet nem érzett az igazság ellenségeivel szemben.”
Sokan azonban akkor döbbentek rá talán legjobban igazi nagyságára, amikor jobblétre szenderült 1940-ben. A Katolikus Hölgyek Országos Sajtóegyesülete Scheidl Nándor kiadásában emlékfüzetet adott ki ekkor. Ebben egykori lelki-szellemi fegyvertársa, Baranyay Lajos pápai prelátus így írt arról a légkörről, amelyben pályája indult:
„A huszadik század első évtizedére az ország óriási katolikus többségének lelkiségével, érzelmeivel, felfogásával és szándékaival merően ellentétes eszmeáramlatok és az úgynevezett liberális rendszer mérhetetlen hatalmú politikai és gazdasági láncai nehezedtek. Az egyszerű keresztény magyar belenyugodott, hogy hatalom, pénz, jólét és öröm elsősorban másoknak nyíljék ebben az országban és ő mindenből csak annyit kapjon, amennyit éppen kegyesen juttatnak neki. A magyar katolicizmus nagy történelmi szerepe után a közéletben félre volt állítva s ha egy miniszter hivatalos útján valamelyik vidéki városban reggel misét hallgatott, arról a szabadkőműves sajtó mint valami botrányról emlékezett meg. A hitvalló köztisztviselőnek pedig, aki nyíltan merte hangoztatni a szent házasságról való fölfogását és az úgynevezett polgári házasságkötésről szóló ítéletét, sürgősen vissza kellett vonulnia, mert az egész politikai világ, képviselőház és a sajtó vette üldözőbe. És mert volt egy politikai államtitkár, aki azt merte mondani, hogy ő aktív katolikus, olyan pergőtűz indult meg ellene, hogy a hatalomnak sürgősen el kellett ejtenie. Ezzel szemben viszont a marxisták szabadon rugdalhatták az Egyház tekintélyét, a radikálisok bátran csúfolhatták a magyar klérust és akire a szabadkőművesek rásütötték, hogy kongreganista, az örökre el is búcsúzhatott minden közéleti érvényesüléstől és sikertől. A sajtóban, az irodalomban, a színházban és a művészetben, a történelemszemléletben és a társadalomtudományban idegen szellem lett úrrá s a szekularizációt, a laikus iskolát, a szabadgondolkodást és az istentelenséget mintegy hivatalos elnézéssel lehetett hirdetni, hiszen még a később oly végzetes és gyalázatos szerepert játszó Galilei Kör, a páholyoknak ez az ifjúsági előserege is, büntetlenül gyalázhatta sárga plakátjaival Pázmány egyetemének falain a krisztusi világnézetet és a nemzeti gondolatot.”
Ijesztő sorok most is, így 2015-ben olvasva. Az ember önkéntelenül feljajdul: hát már akkor sem volt lényegileg más a helyzet hazánkban, mint most? Bizony nem! Ezét kellett jönnie a jeles felvidéki jezsuitának:
„Ekkor állott ki a szószékre egy fiatal jezsuita páter, akinek lobogó szeméből, tündöklő homlokából, lelkesedő orcáiból valami ismeretlen lángoló tűz csapott fel s akinek ércesen zengő, magasságokban járó hangja, mint valami angyali harsona, szólította új életre a tetszhalottnak látszó keresztény magyarságot. Amikor P. Bangha Béla – korában szinte páratlan készültséggel – kiállt a küzdő porondra, alig állottunk egy-ketten mögötte és mellette. De egy esztendő múlva már ezrek és ezrek lesték minden héten, mit fog mondani és tízezrek száján visszhangzott és százezrek lelkéhez jutott el a felszabadító, bátor, katolikus hitvallás öntudatának és akarásának diadalmas igéje.”
A katolikus hitvallás Banghánál azonban nemzeti hitvallás is volt. Ezt társasága névadójától tanulta. Hiszen Krisztus Urunk nemcsak megjövendölte, hanem meg is könnyezte Jeruzsálem jövendő elpusztulását. Bangha is ugyanígy féltette földi hazáját, a történelmi Nagy-Magyarországot már a huszadik század elején azoktól, akik aztán 1918-ban és 1919-ben egyenesen kivégezni akarták. Sajnos szavaira – tisztelet a kivételeknek – azonban nem, vagy nem időben figyeltek fel mind a klerikusok, mind a laikusok. Gyakran panaszolta:
„A katolikus sajtónak számolnia kell azzal a különleges, sajátos helyzettel, hogy még a névleg katolikus tábornak is igen jelentős hányada úgyszólván született ellensége. Sok derék katolikusunk azért nem olvas könyvet, újságot, mert nem tudja, hogy a társadalmi bajok megszüntetését is elsősorban a katolicizmus megerősödésében kell keresnünk, nem utolsó helyen éppen értelmi és sajtóbeli megerősödésében.”
Amikor elhunyt, az ugyebár nem éppen nemzeti-keresztény elkötelezettségű sajtóorgánumok közül a „Népszava” ezt írta: „Ez a név: Bangha, már maga program volt.” A program maga pedig nem volt más, mint a régi szép Pannónia felvirágoztatása, Szent István és kora hitével, erkölcseivel. Olvassuk hát Bangha páter világhálóról is letölthető műveit, tanuljunk belőlük, ha valóban magyar feltámadást óhajtunk! (Az alábbi képen Bangha középen.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info