Egyre több bizony, és, tegyük hozzá, szintúgy az olyan pszichológus, aki éppen ezért kénytelen elismerni, hogy a liberális nevelés megbukott – mint a minap József István gyermekpszichológus. Mert nem a gyermekekkel van persze baj, hanem a felnőttekkel, mindenekelőtt a szülőkkel. A gyermek olyan, mint a gyurma. Csak kérdés, mivé formálják? A liberálisok megmutatták már eddig is ezerszer, hogy mivé. Agyhalottakká.
A Kaposvárimami Egyesületnek a kaposvári Takáts Gyula Könyvtár gyermekkönyvtárában immáron harmadik alkalommal szervezett családi és információs napján (amint a Sonline.hu-n olvassuk) a gyermekpszichológus elmondta: „Ma a szülő-gyerek kapcsolatokban az a legnagyobb baj, hogy erősebbek a gyerekek, mint a szülők, akik nem tudják végigvinni az akaratukat, a gyerekek tovább bírják. Így hát nincsenek kijelölve a határok számukra, aminek persze súlyos következményei lehetnek. Sok-sok szeretettel, türelemmel, odafigyeléssel, s még több megbeszéléssel azonban kialakítható harmonikus kapcsolat szülő és gyerek között.”
Mondhatnók prófétai szavak. A liberalizmustól megfertőződött szülők ugyanis rendre „lerázzák” gyermekeiket – vagy inkább egy szem gyermeküket, mert hiszen köreikben az egynél több gyermek elviselhetetlenül soknak számít. Figyeljük csak meg! Névnapra, születésnapra, húsvétra, karácsonyra inkább pénzt adnak nekik, mint mondjuk egy szép és jó könyvet. Vagy ha este „randira” mennek, ugyanezt teszik. „Itt van egy ötezres!” – és ezzel magukra hagyják őket, pestiesen szólva „le vannak tudva”. De ami talán a legsúlyosabb: nem beszélgetnek velük. Nincsen családi kör. Ironikusan úgy is fogalmazhatnók, helyette cselédi kör van. A hétköznapokban robotoló szülők esténként a maradék pár órát inkább szórakozással akarják eltölteni, mint gyerkőcüket meghallgatásával. Hétvégén pedig, amikor pedig együtt lehetnének, inkább plázákban „kirándulnak”, mint a természetben.
Igaz persze, hogy nem minden egyes családban van ez így, de az tényszerűen megállapítható, hogy nagyon sok családban viszont igen. Valóban sok szülőből hiányzik a gyermekpszichológus szerint a gyermekek személyiségfejlődéséhez oly nélkülözhetetlen szeretet, türelem, odafigyelés, megbeszélés. Pláne ez utóbbi. Aminek persze megvan a maga böjtje. József István ugyanis hozzátette a fentebbiekhez: „Sajnos egyre nagyobb számban vannak manapság a szüleiket verő fiatal felnőttek. Olyan önérvényesítő magatartást kell tanítani a gyereknek, amiben nincsen benne, hogy letaposom a másikat. Ilyen lehet például a sport. Az a baj, hogy az agresszív viselkedésre szinte kivétel nélkül büntetéssel reagálunk, amivel megint a frusztrációt, az elfojtást növeljük, ám az ezt helyettesítő közös élmény hiányzik.”
Vagyis hiányzik a jézusi pedagógia, a rossz jóval való meggyőzése a már „fiatal felnőttek”-nek számító gyermekek neveléséből, különösen, ha a válások gyakoriságára gondolunk. Hiszen hogyan is tudjon a társadalomba beilleszkedni, „szocializálódni” egy gyermek, ha azt látja, hogy előbb csak a tányérok repülnek a szüleik között, majd az egyiküktől elszakadni kényszerül elválásuk miatt? Így bizony megtörténik, nem is ritkán, hogy maga a gyermek veri meg szüleit, hiszen ezt csak tőlük „tanulta el”.
Igazán tapasztalt pszichológusok szerint a legrosszabb házasság is jobb, mint a válás, már csak a gyermek(ek) érdekei miatt is. De a jogtudomány jelesei sem mondanak mást. „A válási lehetőség a házasságok szilárdságát ássa alá. Megrendül a családi élet alapjának a biztonsága. Akik tudják, hogy el is válhatnak, azok egymással szemben türelmetlenebbek, elhamarkodottabbak lesznek. Sokszor egész jelentéktelen ok, kisebb nézeteltérés szakításra vezet. Sőt gyakran a házasfelek elválásának nem is a kettőjük viszonyában bekövetkezett változás az oka, hanem egy másik, jobb házasság lehetősége. Egyes társadalmi rétegekben a válások oly gyakoriak, hogy sűrűn találkozunk ismételten elvált egyénekkel, akik sokszor a jó viszonyt korábbi házastársukkal is fenntartják, és ezzel bizonyítják, hogy a válásnak erkölcsi oka nem is volt.” – írta egykor Egyed István jogtudós (A polgári házasság reformja. Magyar Kultúra, 1936. április 20.).
Ám idézhetnők Pongrátz Tibornét, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének igazgatóhelyettesét is (Kiskegyed, 2013. november 11.):
„Hazánkban az az elfogadott módszer, hogy ha egy házasság megromlott, azt fel kell bontani. Ez a konfliktuskezelésnek egy elterjedt módja és nemzedékekre visszamenő minta. A társadalom érdeke persze a stabil család lenne. A születésszám, az egészség, a mentális egészség, de gazdasági szempontból is sokkal jobb lenne, ha kevesebb lenne a válás és nagyobb értéke lenne a párkapcsolatoknak. Ez az élettársi kapcsolatokra is vonatkozik, hiszen arra ugyan nincs statisztika, de kutatások bizonyítják, hogy azok még bomlékonyabbak, mint a házasságok. Ez főként a felnövekvő generáció és a gyerekek szempontjából lényeges. Franciaországban egy nagyon alapos tanulmány készült a témában, aminek a megállapítása szerint a válások, elválások után a kiskorú gyerekek nyolcvan százaléka szenved el hosszú távú lelki traumát.”
József István konklúziója nem más, mint amit magunk is annyiszor leírtunk: a liberális nevelés megbukott. Mert nem a gyermekekkel van persze baj, hanem a felnőttekkel, mindenekelőtt a szülőkkel. A gyermek olyan, mint a gyurma. Csak kérdés, mivé formálják? A liberálisok megmutatták már eddig is ezerszer, hogy mivé. Agyhalottakká.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
