Régi szép magyar katolikus népénekből való a címadó idézet. Tökéletesen kifejezi Mindenszentek ünnepének üzenetét. E nap ugyanis örök figyelmeztetés minden földi halandó számára.
Ahogyan a természet ilyenkor őszbe fordul s megtörténik a termények betakarítása, akként az embervilágban, az Isten szántóföldjén munkálkodók életében is eljön a számadás ideje az elvégzett munkáról s ezzel együtt a végső dolgokra, a földi léten túlmutató valóságra, az örök életre történő koncentrálás pillanata.
„Amíg időnk van, tegyünk jót” – int minket Szent Pál apostol (Gal 6, 10), aki a mai ünnepen, Mindszentek napján arra figyelmeztet minket, hogy mindannyian meg vagyunk hívva Isten örök országába, a szentek birodalmába. Mert, ahogyan ezt már az ősegyházban is hirdették a kezdetektől fogva, nincsen nagyobb öröm a világon, mint szentté válnunk, vagyis olyan hús-vér emberekké, akik Istent mindenben és minél jobban igyekszenek követni, és ebben messze az átlagemberek fölé emelkedve, Isten kegyelmével uralkodni tudnak testük felett.
Persze sokan mosolyognak ezen és legyintenek egyet: „Unalmas papos beszéd ez!”Sokak a szentekről, vagy előfutáraikról, a boldogokról azt tartják, hogy beteges emberek voltak, akikbe hálni járt a lélek. Pedig aki csak egy kicsit is tanulmányozta élettörténetüket, tudja, hogy ez mennyire hamis állítás. Csupán annyi igaz belőle, hogy elméjük pallérozását, szellemük tökéletesítését még a testük ápolásánál is fontosabbnak tartották.
Lehetetlen megrendülés nélkül olvasni a Krisztus születése utáni négy évszázad vértanú szentjeinek élettörténeteit. Éltek, ráadásul nem is kevesen akkoriban, akik minden földi hiúságot odaadtak Annak ügyéért, aki megváltójukká lett. Hol van ettől a mai átlagember! Szívós Donát bencés atya könyvében (Világáramlatok sodrában, 1940) olvassuk:
„A keresztényüldözések korában történt. Egy keresztény római anya elvitte kisfiát a mártírapa sírjához a katakombába. Megállnak a vértanúapa sírja előtt. Az édesanya csendesen, mintha imádkoznék, elkezd beszélgetni a fiával: Fiam! Nézd, ez édesapád sírja. Jézusért halt meg. Ne sirasd. A szenteket nem kell megsiratni. A te apád pedig szent, hiszen a véres halálig szerette Jézust. Légy boldog, hiszen te egy szentnek a fia vagy! De meg kell mondanom édesapád végrendeletét: Meghagyta nekem, hogy már mint kisgyereket gyakran elhozzalak téged a katakombába, hogy itt a vértanúnak, a szentnek a sírjánál tanulj meg élni. Édesapád a vértanúhalálig szerette Jézust, neked is szeretned kell, ha kell, a vértanúhalálig. Édesapád szent volt, és az volt végső akarata, hogy te is úgy élj, hogy szent lehess! … Az édesanya elhallgatott. A fiú pedig így szólt: Édesanyám, emelj fel! – Mikor az édesanya felemelte, alázatosan, áhítattal megcsókolta a mártírapa sírját és elszántan csak ennyit mondott: Édesapám! Értem a végrendeletet… Akarok a szent apának szent fia lenni… Fiam! Mindenszentek napján az Egyház a szent ősöknek a végrendeletét tárja eléd. Akarj halálos bűn nélkül élni – és akkor a szent ősöknek szent unokája leszel…”
Olyan korban élünk, amelyben szinte versenyeznek az emberek a halálos bűnök elkövetésében. Nem, nem kezdem el itt most sorolni őket, már csak azért sem, mert elkövetőik is bizonyára tudják súlyukat a lelkiismeret szavából, csak éppen nem akarnak arra hallgatni. Pedig ők is meg vannak hívva az üdvösségre, az örök életre, Isten boldogító színe látására. Amiben pedig a legfőbb példakép az Úr Jézus Krisztus Édesanyja, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Mária.
„Jézus után Szűz Mária a menny királynője. Dicsősége, boldogsága messze meghaladja a szentekét. Miért? Talán mert királyi vérből származott? Mert Istentől csodás kiváltságokban részesült, mint a szeplőtelen fogantatás, mert Isten anyja volt és sértetlen szűz? Nem ezért, hanem, mert Jézus után Istennel szemben ő volt a legodaadóbb, a legengedelmesebb, mert ő is mélyen megalázta magát és viselt szent Fiával együtt a kereszt gyötrelmeit, mert szegény volt és sokat tűrt földi élete idején s az isteni gondviselés intézkedéseinek mindig törhetetlen bizalommal alárendelte magát. Szóval erényei jutalmául magasztalta őt fel Isten a szentek és angyalok királynőjévé.” – olvassuk Magdics István atya prédikációkötete e napra vonatkozó fejezetében (Krisztus világossága, 1937).
„Per Mariam ad Jesum” – hirdeti a katolikus Anyaszentegyház. Milyen szép is volna, ha az Ő ölére hajtanánk gyermeki szívvel fejünket mindig. Hiszen Ő a híd az ember és az Isten között. Nagyobb minden szentnél. Igen, „hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek” Általa, s akkor fel fog virágozni újra a régi szép Pannónia!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
