Faludy (Leimdörfer) György irodalmilag annyit ér, mint Göncz Árpád. Semmi baj ezzel, persze. Nem mindenki való a Parnasszus csúcsára. A lábainál is lehet üldögélni. No de mitől lenne közügy, ha személyes holmijait elárverezik?

Bocsánatot kellene kérnem irodalmunk klasszikusaitól, ha csak egy sort is fecsérelnék Faludyra. Nem, még közepesnek is gyenge volt. Nem fordított, ferdített. Nem egy Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály vagy Szabó Lőrinc műfordítói vénáját örökölte. (Aki Villont óhajt olvasni, olvassa inkább eredetiben!) És ez nem szubjektív vélemény, hanem objektív megállapítás. Ami után kár legendákat szőni a már amúgy is elhunytról.

Mert ugyan melyik irodalomszeretőt érdekli megannyi hátramaradt személyes holmija, ami most kalapács alá kerül? A 24.hu-n olvassuk:

„Faludy György özvegye, Fanny árverésre bocsájtja a költő értékes hagyatékát, köztük személyes tárgyait, kitüntetéseit, kiadatlan kéziratait, és még dedikált férfimagazinját is. A kiárusítást kényszer szülte: Fanni nem tudta létrehozni a férje emlékszobáját, így helyhiány miatt kell az értékes hagyatékon túladnia.”

Az özvegy szégyennek nevezte, ami Faludy hagyatékával történik. Miért, mégis mit kellene tenni (nem tudok finomabban fogalmazni) aberrált férje limlomjaival? Netán állami múzeumban mutogatni őket? Elgondolkodom. Hány valódi költőnk, írónk, műfordítónk hagyatékának nincsen hiteles kiállítása! Pont neki legyen?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info