Böjte Csaba testvért idéztem. De ideidézhetném melléje Aquinói Szent Tamást is, aki szerint a bűn, a rossz valójában nem más, mint a jó csökkenése vagy hiánya. Ha ezen igazság valamikor különösen is időszerű volt, akkor hát éppen ma.
Megfigyeltem, hogy az elmúlt jó két évszázadban Európában megjelent konzervatív szerzők – függetlenül származásuktól, nemzeti hovatartozásuktól – műveikben bajaink igazi okát nem is annyira a reánk törő liberálisok ármánykodásaiban látják, hanem a magunk gyengeségeiben, elsősorban a saját építő erőink enerváltságában és csak másodsorban a velük szembeni ellenállóképességünk elaléltságában. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy lebecsülnék az ellenfél energiáit, csak azt, amit Aquinói Szent Tamás a természetes ész fényénél felismert. Ha nem vagyunk eléggé jók, ne csodálkozzunk, ha mi is rosszá válunk.
Mert önmagunk képviselete, saját mivoltunk megőrzése és továbbadása képességeink, netán utódaink által, maga is erény. Más szavakkal, az egyéni és közösségi kötelességeink teljesítése erkölcsi létünk alapfeltétele.
Illesse természetesen tisztelet a kivételeket, azokat, akik ezt így látják, de éppen ez az, ami annyira hiányzik jó ideje oly sokakból. Nem hiányzik viszont mindazok megvetése, kipellengérezése, akik ajkukkal és kezükkel teszik is a jót. Akik például lelki vezetőkként messze nem elégszenek meg a különféle oldalról jött és jövő ellenségeink leleplezésével, hanem azt szeretnék teljes szívükből és teljes elméjükből, hogy találjunk istengyermeki mivoltunkra, azaz mondjuk ne csak szidjuk, bármennye is jogosan, az amerikai „szubkultúrát”, hanem tegyünk is ellene, legfőképpen pedig azzal, hogy a magunkét ápoljuk. Mert például mit ér annak nemzeti öntudata, aki folyton-folyvást mennydörög a selejtesebbnél selejtesebb tömegtermékek ellen, amikor maga is azokat veszi, holott éppenséggel meglehet, hogy tudna hőn szeretett „magyar testvéreitől” is venni, még ha drágábban is, mint a multitól, s ettől még nem „gatyásodna” le?
Mindezt most annak apropóján írom, hogy amint tapasztalom, nem kevés, korunkat (amúgy persze joggal) ostromló honfitársunk „kapja fel a vizet” Böjte Csaba folyton önbírálatra felszólító gondolatai olvastán. Pedig inkább megszívlelniük kellene őket, semmint lefitymálniuk. Közülük a napokban a fészbúkon például ez járta:
„Én nem a bevándorlóktól féltem Európát, hanem a lagymatag keresztényektől. Az a természet rendje, hogy az a népcsoport, amely vegetál, amely nem alkalmas rá, hogy az életet továbbvigye, elsorvad, kihal, lehúzzák a lefolyón, és a helyüket elfoglalják azok a népek, amelyekben van életerő, lendület, bátorság, Teherbe ejtik feleségüket, csobogó élet veszi őket körül. A mai Európa langyos állóvíz, ahol sok ember egyik legfőbb gondja a fogyókúra, az alakformálás és értéktelen, csillogó kacatok gyűjtése, a testet, lelket megrontó élvezetek utáni hajsza. A Jóisten, úgy látom, a migrációs kérdéssel egy jó nagy fakanalat ragadott, és elkezdte kavarni ezt a hatalmas fazekat. Isten azt szeretné, hogy térjünk észhez, térjünk meg, különben elveszünk. Ne magunkra aggatott címkékkel jelezzük, miben hiszünk, hanem legyen gerincünk, jól definiált értékeink, amelyekhez tartjuk magunkat. Ne nyafogjunk, hogy de nehéz a feladat, hanem küzdjünk. A focicsapat sem siránkozhat, ha erős az ellenfél, hogy jaj, összeesküdtek ellenünk, tervet eszeltek ki, hogyan győzzenek le bennünket! Küzdeniük kell, megfogalmazni saját elméletüket, hogyan nyerhetik meg a meccset! Az most a kérdés, káoszba süllyedt harmadik világ lesz-e Európából, vagy a tolerancia, a becsületes munka, a párbeszéd útján mi leszünk képesek segítő kezet nyújtani, hogy mindenütt megteremtődjön egy rendezett, békés világ. Nem lehet folyamatosan félrevert harangok zajában élni, ezért nyugtassuk meg magunkat, s arra összpontosítsuk erőinket, ami a feladatunk. Jókedvvel, örömmel, gyermekekkel töltsük meg a Kárpát-medencét, mert az ország mindig azé lesz, aki élettel, gyermekkel tölti meg. Ha nem lesz gyermek, a légüres teret a máshonnan jövő emberek töltik be. A demográfiai kérdés az egyik legfontosabb a Kárpát-medencében. Ha ezt nem tudja népünk megoldani, legördül számunkra a függöny.”
Az általam most kiemelt címadó mondatot bizonyára vannak, akik nem tudják, helyesebben nem akarják igazán megérteni. Már előre hallom: „Csaba testvér hol él, tudja egyáltalán, milyenek is a bevándorlók?” De itt most nem erről van szó, hanem a kristálytiszta evangéliumi tanításról. Gondoljunk ugyanis csak arra, hogy maga Jézus Krisztus is hányszor figyelmeztette, sőt feddte, dorgálta tanítványait minduntalan vissza-visszatérő renyheségük miatt! Mert az ember, áteredő bűne következtében, minden rosszért, ami őt éri, hajlamos azonnal mindig csak mást vagy másokat okolni, csupán pont önmagát nem.
Igaza van Csaba testvérnek. Lagymatagok lettünk. Játszunk a gyufával, aztán csodálkozunk, hogy megég a kezünk. Vagy ahogyan ő maga korábban kifogásolta, felvesszük nyakra-főre a devizahiteleket, azután szerfelett csodálkozunk, ha a bank „visz mindent”. De hogy más lelki vezetőtől is idézzek, itt van Bangha Béla jezsuita atya (A spanyol egyházrablás. Magyar Kultúra, 1931): „A katolikus Egyházat igazán csak a Krisztusi erő, isteni ígéret és kegyelem tartja össze. Az embereitől rég tönkremehetett volna…”
„Én nem a bevándorlóktól féltem Európát, hanem a lagymatag keresztényektől” – írta a minap Csaba testvér. Őszintén szólva én is. A lagymatagoktól, akik úgy tűnik, nem ismerik a klasszikus európai történelem lehető legnagyobb csodáját, ami az élet minden terén oly méltán megcsodált alkotásokat szült, a szép, igaz és jó valódi szeretetét. Ha valakiknek, hát nekik szól az Evangélium: „Nincsen nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ (Jn 15, 13)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info