Kommunizmus ide, kommunizmus oda, amikor kisiskolás voltam, emlékszem, azt tanultuk a tanórán, hogy a szocialista ember hazaszerető, ezért ha kell, életét is feláldozza hazájáért. Bizonysága ez annak, hogy bármennyire is elfogadhatatlan volt a kommunizmus, bizonyos velünk született tulajdonságokat mégsem tudott – vagy talán nem is akart? – kiirtani belőlünk.

A kommunizmus helyébe lépett liberalizmus persze egészen másként van ezzel. Mert vajon mit szóljunk mondjuk egy Tamás Gáspár Miklóshoz (TGM), aki 1994-ben „Másvilág” című könyvében arról elmélkedett, hogy a radikális jobboldali átlag magyar mennyire suttyó, mert nem vagy alig tud betéve idézni régi magyar íróktól, vagy fejből felsorolni történelmi évszámokat. Emlékszem még, akkor recenziót írtam TGM e könyvéről a Havi Magyar Fórumban, s ezen elmélkedésére reagálva azt írtam: mit ér, ha valaki betéve fel tudja sorolni az aradi tizenhármat, de az SzDSz-re szavaz? TGM mikor, hányszor, hol védte meg hazánkat, mikor minő áldozatokat hozott érette?

No de hagyjuk persze TGM-et. Munka, áldozat – valahogy ab ovo ismeretlen fogalmak számára. Nem voltak azok viszont sokaknak, akik a két világháború között éltek. Ők valóban életüket is fel tudták áldozni munkájukért. Itt van ennek bizonyságául két cikk a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemléből. Az egyik 1936. szeptember 20-án jelent meg (A japán munka titka). Íme:.

„Európa nem ok nélkül félti már évek óta iparát és kereskedelmét a japán versenytől. Csak abban téved, ha azt hiszi, hogy a japán fölénynek tisztán és kizárólag az az oka, hogy az európaihoz viszonyítva nevetségesen alacsony munkabérekkel dolgozik. Pedig tagadhatatlan, hogy más szempontok is szerepet játszanak. Míg Európában a munka teljesen elmechanizálódott s legfeljebb a megélhetés puszta eszköze lett, addig a hagyományos japán erkölcstan ma is eleven hatása alatt a japán szemében a munka nemzeti teljesítmény, esetleg hősi feladat. A régi erkölcstannak az a tanítása, hogy az embernek az életét is fel kell tudnia áldozni munkájáért, ma is él és hat. Az emberek szinte vallásos odaadással kezdenek munkájukba és ez a lelki beállítottság adja meg teljesítményeik értékét. Hogy ez mit jelent, arra vonatkozólag Fuihara japán felsőházi tag egy Tokióban megjelenő angol nyelvű folyóiratban (Contemporary Japan) a következő történetet beszéli el: egy papírgyári munkás Amerikába került, hogy egy ottani papírgyárban tökéletesítse magát. Az ősi japán tradíció szelleme olyan erővel élt benne, hogy titkon egy tőrt vitt magával, hogy – ha nem sikerülne mindent kitanulnia, amit a legjobb amerikai munkás tud – ezért a szégyenért önkéntes halállal büntesse meg önmagát. Mondani sem kell, hogy ezt a tőrt most egész családja mint drága ereklyét őrzi.”

Japán közmondásosan a felkelő Nap országa. És milyen igaz! Sokan csak elektrotechnikai szaktudásukat és ennek révén elkészült termékeiket csodálják, de azt már mintha nem látnák meg, hogy emögött milyen hallatlan emberi erőfeszítések, életáldozatok állnak. Ám lássuk csak a másik cikket (A német munkafront, 1936. október 5.)!

„A nürnbergi német pártnap egyik legérdekesebb jelentése az volt, amelyet az úgynevezett munkafront vezére, Ley tartott. A jelentés kitűnően szemléltető képet adott a német munkafront szervezetéről és teljesítményeiről. A szervezetnek jelenleg 20 millió tagja van, úgyhogy a világ legnagyobb szervezetének kell tekinteni. Hallatlanul érdekesek és tanulságosak azok az adatok, amelyeket Ley a munkafront különböző területeken való teljesítményeiről megadott. Például a szervezet munkáslakások építését vette tervbe és a kongresszus napján már azzal dicsekedhetett, hogy 215 ezer munkáslakást épített fel, illetve kezdett el. Az elmúlt év folyamán 87 millió márkát fizetett ki nyugdíj, kegydíj és segély címén, jóllehet bevételi forrásai a múlt évhez viszonyítva megcsappantak. A higiénia terén a szervezet főműködése oda irányul, hogy a munkások egészségét védje és az üzemi katasztrófákat megakadályozza. A munkafront egyik legnagyobb és legjellegzetesebb szociális alkotása: a Kraft durch Freude nevű intézmény, mely nagy és olcsó kirándulások igénybevételével iparkodik a népkultúrát erősíteni s a legegyszerűbb néposztályokat is az ország- és világlátás lehetőségeihez hozzájuttatni. Az elmúlt évben 6 millió embert részesíthettek ennek az intézménynek az áldásaiban. A munkafront a sport terjesztésére és fejlesztésére is sokat ad s 600 milliót tudott fordítani sportpályák létesítésére és sportegyesületek előmozdítására. A munkafront jövedelmét egyrészt saját külön tőkéjének és vagyontárgyainak kamataiból, másrészt önkéntes hozzájárulásokból, havi tagsági díjakból szedi. Az elmúlt esztendőben a havi tagsági díjak havonta 24 millió márkát eredményeztek.”

E gigantikus számok mögött is ott húzódik az ember kiirthatatlan igénye arra, hogy ne önmagának éljen, hanem annak a közösségnek, amelyhez Isten rendeléséből tartozik. Ma ott tartunk, hogy ezt magyarázni kell, pláne a fiataloknak, s hogy miért is, elárulja az alábbi beszédes történet. Roskadásig tömött buszon egy egyetemista nem sajnálta az időt arra, hogy megmagyarázza idős utastársának, miért nem képesek megérteni az idősek a fiatalokat: „Maguk velünk ellentétben egy teljesen más, majdnem primitív világban születtek és nőttek fel!” Határt nem ismerő hencegéssel aztán így folytatta tovább: „Mi, mai fiatalok az internet, a tévé, a szuperszonikus repülők, az űrutazások, a Holdjáró ember korában nőttünk fel, űrszondáink már a Marson járnak, atomhajtású hajóink, hidrogénjárású autóink, hovatovább csaknem fénysebességű számítógépeink vannak.” Egy kis csend után utastársa ezt felelte: „Igazad van, fiatalember, nekünk mindez nem volt meg, amikor fiatalok voltunk, következésképpen feltaláltuk őket! És most mondd meg nekem, kis hülye ifjonc, Te mit készítesz a következő nemzedéknek?”.

„Az embernek az életét is fel kell tudnia áldozni munkájáért.” Csak ennyit kellene mindenkinek a szívébe vésnie s emlékezetében tartania, és mindjárt más lenne a világ ábrázatja.