Meghaladná erőimet annak összeírása, hányféle fesztivál járja mostanában. Sör, bor, pálinka, kolbász, hal, sajt – ezek szerepelnek leginkább a listán. Jó, legyen, mondom, elvégre nemcsak igével, kenyérrel is él az ember. De nem nagyon látom, hogy a jó irodalomnak is lenne ilyenje – pláne a kereszténynek. Vajon miért?

Régóta járom az antikváriumokat s általános tapasztalatom, hogy a bennük kapható jó irodalom legigazibb gyűjtői-olvasói régente pont a papok voltak, legalábbis azok, akik maguk is hódoltak a betűvetés mesterségének. Gondoljunk csak apátságaink bibliotékáira! A legkülönbözőbb tudományterületek legértékesebb művelőinek műveit tartalmazták. De sokszor még az mégoly egyszerű falusi plébánosok is igencsak tekintélyes könyvtárral rendelkeztek.

Anélkül, hogy papramorgós kívánnék lenni, felmerül a kínzó kérdés, hogyan is áll ezzel ma a hazai papság? Apostola-e az igazán jó, szép, értékes irodalomnak, mennyire jó sáfára az elődeik által hátrahagyott könyvtáraknak? Emlékszem, tavaly egy rendi könyvtár hirtelen megszabadult 1945 előtti könyvkészlete jelentős részétől s bárki, aki erről időben értesült, bármit elvihetett belőle – ráadásul ingyen. Jól van-e ez így, nem lenne-e illőbb az eddig hűségesen megőrzött régi művek további szakavatott védelme, sőt belőlük az időszerűeknek a könyvkiadás által való újra hozzáférhetővé tétele?

E kérdéseken töprengve eszembe jut a régi közmondás: „A jó pap holtig tanul”. S egy papszerző, Schmiedt Béla könyvének (A megváltás szolgái,1937) alábbi üzenete:

„A papnak ismernie kell a betű birodalmának minden tartományát. A pap nem zárkózhatik el a hittudomány elefántcsonttornyába. Át kell sétálnia a szépirodalom folyosóira is. Azt mondja Mikszáth Kálmán: A szépirodalmiság nem hiba az államférfiakban. Fák, amelyek nem virítanak, nem hozhatnak gyümölcsöket. A szépirodalmi ér megvolt Széchenyiben. Deák kitűnő elbeszélő volt, nagy vénával, csak papírra nem tette elbeszéléseit. Bismarck kraftausdruckjai pokoli tűzre mutattak bent a lélek kráterében. Napóleon feljegyzései, napi parancsai, rövid beszédei duzzadnak bizonyos erőtől. Lord Bacontól kezdve egészen Eötvös Józsefig ki lehet mutatni, hogy abban a vízben, amiből az államférfiak ittak, mindig kellett lenni a Hippocrene forrásából több vagy kevesebb csöppnek.

Ami Mikszáth szerint nem hiba az államférfiakban, az a papban egyenesen kívánatos! Kívánatos pedig azért, mert a pongyola-stílusban és a hétköznapi gondolatfűzésben előadott evangéliumi igazságok iránt nem mutat nagy érdeklődést a kifinomult ízlésű közönség.
Különben sem nehéz az evangéliumi igazságokat költő formában és irodalmi hangnemben előadni, mert az Istenben való hit édes testvére a múzsák ihlette rajongó ideálizmusnak. A mi Mesterünk is hasonlatokkal és példákkal dolgozott.

Pap az igazi költő is, amint hogy a múltak nagy és szent papjai fennkölt lelkű poéták tudtak lenni. Az volt Nagy Szent Gergely és a mélázóan mély Kempis Tamás. Költő volt avilai Szent Teréz is spanyolosan szenvedélyes imáinak és elmélkedéseinek viharzó elragadtatásában. És vajon van-e bűbájosabb líra annál, ami a fenevadakat szelídítő s a madarakkal társalgó Assziszi Szent Ferenc ajkáról oly mennyei malaszttá árad a Fioretti poézisében?

De megfér az irodalmiság az evangéliummal már csak azért is, mert Jakob Kneip német katolikus költő szerint „nincsen semmi, ami a költészetnek szélesebb hátsó teret szolgáltatna, mint a vallás”. A liturgikus színek aranya, bíbora, lilája egyenként és összesen nagyszerű költői képet teremtenek. Maurice Barres, a nagy francia katolikus akadémikus a katolikus újságírókhoz szólva azt mondta egy alkalommal: „Fiaim! Szeressétek a lángot, az azúrt és a tömjént”! Nos, ez a szimbolikus szép gondolat kiben testesül meg jobban, ha nem a papban. A papban, aki egész életében versenyt fogy az oltárgyertyával. A pap lelkesedik legjobban az azúrkék égért. És a pap kezében kap életre a tömjén…

Ne féljen tehát a pap a szépirodalomtól. Ne féljen a szépprózától. Megboldogult Babura spirituális sokszor hangoztatta növendékei előtt, hogy szívesen látja a felszentelt pap íróasztalán a regényt. Természetesen a jó író jó regényét. Talán nem cselekszik helytelenül az sem, aki minden szentbeszéd elkészítése előtt egy óra hosszat szépírót olvas. A papnak regényt is kell olvasnia! Ne hivatkozzon senki sem Vianney Szent Jánosra, aki soha nem olvasott el egy regényt sem. Ezt megengedhette magának egy Vianney, de nem engedi meg minden papnak a világ!

A világ a mai idők nyelvén akarja hallani a papot. A közönség az egyházi szónok palettáján a mai idők színeit akarja látni. Ezeknek a követelményeknek azonban csak az tud eleget tenni, aki éjt nappallá téve és minden másodrendű elfoglaltságot félretéve magához öleli a – könyvet!”

Prófétai sorok, mondhatnók. De vajon hányan ölelik magukhoz a jó könyvet, és persze nem csak a papok? A jó pálinkának van fesztiválja, de a jó könyvnek miért nincsen?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info