Ki tudja persze, hány hasonló eset történik napjában hazánkban. Ilyenkor azonban nincsen jajveszékelés. Ilyenkor valahogy hiányzanak a felháborodások. Működik a kettős mércézés. No meg jönnek a kifogások: rosszul tanít a tanár, azért lázadoznak a beilleszkedők.

Eszembe jutnak ilyenkor prózairodalmunk remekművei. Például Kosztolányi Dezsőtől az „Aranysárkány”. Próbált volna meg a benne ábrázolt ama „régi világ”-ban valaki csak megmukkanni is egy tanórán – és korántsem csak a „legnehezebb”-eken (matematika, latin, görög) – anélkül, hogy tanára kérdezte volna! Közmondásosan a légy zümmögését is meg lehetett hallani. De nem is kell feltétlenül lassan egy évszázadig visszamennünk. Még a Kádár-korszakban is ismeretlen volt, vagy ha netán mégis, elvétve fordult elő, ami például a minap. Idézem a 24.hu tegnapi hírcikkét:

„Néhány nappal ezelőtt összeverte tanárnőjét egy nyolcéves kisfiú Zákányszéken – számol be a  Blikk pénteki számában. A kisfiú arcon ütötte, majd megrugdosta a pedagógust, majd miután felvitték az igazgatóhoz ott is tombolni kezdett. Mint írják, az ügy nem maradhatott az iskola belügye, mivel ugyanezzel a kisfiúval az elkövetkező napokban több tanárnak is meggyűlt a baja.

Egy napközis tanár kísérte fel a gyereket az iskola vezetőjéhez, ám a kisfiú dühében mindent lesöpört az igazgató asztaláról. Sas Györgyné, az iskola vezetője a napilapnak elmondta: hétfőn a szülők és egy szakember bevonásával orvosolták a helyzetet, a gyermek továbbra is az intézmény tanulója.

A lap úgy tudja, a kisfiú korábban komoly betegségben szenvedett, amiből szerencsére felépült, azonban szülei feltehetően engedékenyebbek voltak vele, ezért vált kezelhetetlenné. A Blikk információi szerint az eset után az iskola értesítette a rendőrséget, akik másnap kimentek a helyszínre, az iskola azonban nem tett feljelentést az ügyben.”

Csodálatos! A gyerkőc tehát továbbra is azt tehet az iskolában, amit akar. Merthogy ugyebár „beilleszkedő”. Végül még csak az hiányzik, hogy tiszteletét tegye az intézményben „gyermekvédelem” címén az apuci és anyuci, és rápirítson tanárára. Lenne aztán akkor liberális ribillió. Ott lenne az intézményen letörölhetetlenül a skarlátbetű, hogy egy életre megsértette „személyiségi jogai”-ban a gőzerővel integrálódni óhajtó emberpalántát.

Igaz, ilyen esetek előfordultak azért régente is, csak éppen nem maradtak példás büntetések nélkül. Itt van erre példaként a Lepsényi Miklós pozsonyi ferences atya által szerkesztett Katholikus Hitvédelmi Folyóirat 1893-as évfolyamának egyik cikke:

„A modern nevelés eredményeinek egyik legfényesebbike kétségkívül az a díszverekedés, melynek színhelye tegnap a hódmezővásárhelyi gimnázium VII. osztályú tanterme volt s melynek hősei a tanár meg a tanuló. Jár a hódmezővásárhelyi főgimnázium hetedik osztályába egy Ferenci nevű tanuló, ki a lusta, elvadult s elvetemedett fin de siécle tanuló ifjainak valóságos díszpéldánya. Tegnap későn talált fölkelni (az éjszakát bizonyára nem könyvei mellett töltötte) s így elkésett az iskolából. Mikor a terembe lépett, a tanár már ott volt, ki őt ezért szigorúan kérdőre vonta. A suhancnak nem esett jól a dorgálás, egy ugrással ott termett a tanár mellett, ezt nyakon ragadta, leteperte s agyba-főbe verte mindaddig, míg a szokatlan látványtól majd kővé meredt tanulók oda rohantak, a tanárt kiszabadították, a brutális tanulót pedig kidobták a teremből. Az eset városszerte nagy föltűnést okoz és vége természetesen az lesz, hogy az elvetemült gimnazistát példásan megbüntetik.”

Igen, ide vezetett a modern nevelés. A példás megbüntetés hiányához. Irigylem Kosztolányi regénye atmoszféráját. Akkor mindenki tudta, hol a helye, illetve aki mégsem, hamarosan megtudta. Aki nem teljesített, s még hozzá pimasz is volt, falakon kívül találta magát.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info