Tudom, nem éppen szerencsés betűvetői fogás a mantrázás, egyazon téma mind gyakoribb körüljárása, ámde vannak helyzetek, amikor művelője mégis erre kényszerül. Ilyen a jelenlegi is. Nincsen ugyanis nemhogy nap, hanem óra, sőt perc sem, hogy az elektronikus médiafelületeken ne kapnánk képünkbe, mennyire keresztényellenes az, aki nem támogatja az utolsó betevő falatjáig is a bacilusgazda bevándorlókat. Pedig miről is van szó? Arról, hogy minden és mindenki csak a maga eredendő rendeltetésének megfelelő helyén elfogadható. Szeretem például mind a dobostortát, mind a téliszalámit. De nem együtt! Viszont a macskahúsból készült gyorséttermi csirkét önmagában sem enném meg. Vagyis van egy tétel, ami felülírhatatlan, éspedig nemcsak az elméleti filozófusok és teológusok, hanem bármilyen nációjú és rangú emberek világában is. Ez pedig a címadó mondat.

Ebből pedig szintúgy logikusan következik, amit a régi rómaiak így fogalmaztak meg: „Similis simili gaudet”. „Hasonló hasonlót gyönyörködtet.” Egy egészséges férfi nem férfivel, hanem nővel fekszik le. Egy fehér európai nem fog egy afrikai négerrel vitát folytatni arról, milyen az a hősiesség, ami az ókori Hellász és Róma eposzaiból megismerhető.

Több mint kétszáz éve azonban a nemzetek és kormányok fölé emelkedő hatalmi tényezők ezzel valahogyan másképpen vannak, és hogy mennyire, annak konkrét illusztrálására álljon itt egy hírcikk 1892-ből, Lepsényi Miklós pozsonyi ferences atya „Katholikus Hitvédelmi Folyóirat”-ából!

„Franciaország a végletek országa. Ez régi dolog. A legbensőbb vallásosság virágzása mellett ott burjánzik a legnagyobb istentelenség; a katholicizmusnak megragadó nyilvánulása mellett a minden pozitív vallást gyűlölő atheizmus botrányos kinövéseit találjuk ott. A különböző elnevezések alatt működő s dühöngő atheisták már annyira is mentek, hogy az Isten házát is megszentségtelenítik. Ezt tették e napokban is a párisi Saint-Merry templomban. A verekedésre, mely ott ad maiorem atheismi gloriam lefolyt, az adott okot, hogy a papok egy idő óta a szocializmust is tárgyalták szentbeszédeik keretében s ezen alkalmakkor a francia nagy forradalmat éppen nem glorifikálták. A napokban egy délutánon egy Lemvigne nevű jézustársasági atya kezdett prédikálni a szocializmusról, de alig hogy hozzáfogott, óriási zaj támadt a templomban. A templomban összegyűlt szocialisták éktelenül kiabáltak és fütyöltek. Lemvigne atya erre gyorsan elhagyta a szószéket, nagy szerencséjére, mert alig hogy eltűnt, egy csomó imazsámolyt hajigáltak a szószék felé. Csak most következett az igazi botrány. Egy fiatal szocialista elfoglalta a szószéket s onnan intézett lázító beszédet a néphez. Ez meg a hívőknek nem tetszett, nyugtalankodtak, félbeszakították a suhanc szónoklatát, mire a szocialisták terrorizálni akarván őket, hajba kaptak velök. Erre az egyházfi eloltotta a gázlángot, egy pap meg elkezdett orgonálni, hogy ellensúlyozza a szocialisták által énekelt Marseillaise istentelen hangjait. A verekedők erre kivonultak a templomból s szétoszlottak. A legérdekesebb s egyszersmind a legbotrányosabb a dologban az, hogy míg benn a templomban folyt a verekedés, addig a templom előtt egy csapat rendőr állott s a liberális, állítólag az egyházat is respektáló kormány rendőrei nem avatkoztak bele a verekedésbe, nem gátolták meg a szocialistákat hősieskedésökben.”

Az iménti hírcikk üzeneteként eszembe nem jutna például, hogy a Dohány utcai zsinagógába betérjek ott kiselőadást tartani nemhogy a cionizmus terjedéséről, hanem egyáltalán bármiről. Hasonlóképpen nem érzek indíttatást arra, hogy a Nol.hu.ra megírjam azt, amit az ott megjelentekről gondolok. Volt gyermekszobám, tudom, mikor mit, hol illik és mit nem.

Pótolniuk kell oly sokaknak az elemit, írtam a minap. Igen. Azóta pedig elolvastam Pozsonyi Ádám legújabb (Demokratában közölt) publicisztikájának végső üzenetét e tárgyban:

„A legnagyobb tragédiák ott kezdődnek, a­mi­kor az em­ber té­ve­sen is­me­ri fel sa­ját kor­lá­ta­it. A légy­nek az a dol­ga, hogy a tá­nyé­rom­ra száll­jon, és be­le­e­gyen a reg­ge­lim­be. Ne­kem az a dol­gom, hogy el­za­var­jam, s ha nem megy, a­gyon­csap­jam. Az em­ber nem Is­ten és nem Krisz­tus. Ne­künk nem fe­la­da­tunk min­den­kit sze­ret­ni, mert nem le­het, és nem is vár­ha­tó el tő­lünk. El­len­ben az ön­gyil­kos­ság a fő­ben­já­ró bű­nök kö­zé tar­to­zik. Ha kés­sel tör­té­nik, ha kop­la­lás­sal, ha krisz­tu­si sze­rep­ben tet­sze­leg­ve, ön­ma­gunk fe­la­da­ta­it és le­he­tő­sé­ge­it tel­jes mér­ték­ben fél­re­ér­tel­mez­ve.”

Márpedig az igazi tragédiák tényleg az öngyilkosságok. Ezek pedig nem korlátozódnak csupán egyes személyekre. Kérdés, vén Európánk miért és meddig szaporítja ezek számát mind egyéni, mind közösségi szinten?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info