Tucatnyi írásban foglalkoztam szerény magam is az önvédelem jelentőségével rovatomban, különös tekintettel a halálbüntetés bevezetésére irányuló törekvések elmérgesedő vitája kapcsán. Az elmúlt hetek egyre ijesztőbb migrációügyi történései azonban újra és újra megszólalásra kényszerítenek ez ügyben, vállalva ezzel persze egyesek részéről a talán nem minden alap nélküli fejcsóválást, mondván, minek elismételni annyiszor ugyanazt? Sajnos nem lehet elégszer, válaszolhatom.
Anélkül, hogy most neveket sorolnék és személyeskednék, tény: számos katolikus papnak ez ügyben az elmúlt időben való megszólalása joggal válthatott ki ellenérzéseket, éspedig leginkább éppen keresztény közegben. Egy részük, pláne a hierarchia felsőbb rétegében lévők, lényegében ugyanazt képviselték, még ha burkolt megfogalmazásokban is, mint amit a baloldali-liberális tábor hangadói: mindannyiunk kötelessége a menekültek minél szélesebb körű befogadása, amit ráadásul bibliai idézetekkel igyekeztek alátámasztani. Más részük viszont a természetjog alapján állva a jogos önvédelem elemi igényét hangsúlyozták, azt, hogy bármennyire is sajnálandók a védtelen afgán vagy szír csecsemők, gyermekek, leányok és asszonyok, akik valóban nem tehetnek mindarról, ami hazájukban történik, mégsem lehet megoldás korlátlan európai befogadásuk.
Nem lehet vitás egy józanul gondolkodni kívánó ember előtt, hogy a két álláspont közül melyik fejezi ki igazán a Jézus Krisztus Urunk kegyelmével megszentelt emberi természetünk kívánalmát ezzel kapcsolatban. Természetes ugyanis, hogy a védteleneken, az éhezőkön, szomjúhozókon, otthonukból elűzötteken az ember ott segít, ahol csak tud, de ennek mégis csak vannak véges emberi mivoltunkból következő határai. Ahogyan egy pohár befogadóképessége is meglehetősen behatárolt, úgy bizony az emberiség egészéhez képest egy nemzeté is. Elvégre az általános emberi felebaráti szeretet helyes gyakorlása nem azt jelenti, hogy mindenkit egyformán szeretünk. Ami már csak azért is eleve képtelenség, mert mindenkihez nem érhetünk el a szeretetgyakorlás gesztusaival. Csak azokon tudjuk ezeket gyakorolni, akik elénk kerülnek.
Itt viszont szintén rend uralkodik, egyfajta természetes hierarchia. A hozzám közelebb állókat jobban ismerem és következésképpen inkább szeretem, mint a tőlem távolabb állókat. Nem mintha ez utóbbiakat megvetném, vagy pláne gyűlölném, nem. Csak ilyen az emberi természet. Miként is fogalmazott Vörösmarty Mihály? „Egész világ nem a mi birtokunk; / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.” Maradva a mánál, nyújthatunk akárhányszor akármennyi alamizsnát a tranzitzónákban sínylődőknek, ha vannak kisgyermekeink, mindenekelőtt róluk kell gondoskodnunk. Aztán ha azon túl marad „felesleg”, abból természetesen nyugodt szívvel alamizsnálkodhatunk, juttathatunk belőlük a tőlünk távolabb állóknak, a valódi rászorulóknak is.
Szándékosan nem kezdek bele ezúttal, bármennyire is késztetést érzek erre, kiválóbbnál kiválóbb katolikus teológusok idevágó tételeinek felidézésébe, hiszen „csupán” józan paraszti ésszel is belátható a fentebb leírtak igazsága. Akiknek pedig ezek mégsem elegek, netán elfogadhatatlanok, azoknak viszont hiába is idézném a Szentírást vagy az ókeresztény kor irodalmát. Legjobb tehát mindig az Isten által mindenkinek a szívébe teremtésekor beleoltott természeti törvény követése, a lelkiismeret szavára való hallgatás. Márpedig a lelkiismeret szava azt diktálja, hogy van jogos önvédelem (ennek része a katonai fegyver viselésének s használatának magától értetődősége), és ezért nemhogy nem keresztényietlen eljárás, hanem ellenkezőleg, éppen a keresztény mivoltból következő helyes magatartás jelenlegi helyzetünkben 1. a déli határok teljes lezárása és 2. a hazánkban tartózkodó bevándoroltak lehetőleg minél előbbi visszafordítása saját hazájukba, legyen ott bármennyire is puskaporos a hangulat. Elvégre a bevándorlókra is vonatkozik a jogos önvédelem krisztusi tanítása, nekik is van hazájuk, amit ott kell megvédeniük, ahol születtek és felnőttek. (Gondoljuk el, mi történik, ha nálunk a százötven éves török megszállás alatt minden magyar önként menekül fejvesztve a szélrózsa bármely irányába?)
Végül, de nem utolsósorban leszögezendő, hogy a magyarság mindig is gáláns volt az önhibájukon kívül hozzánk menekülőkhöz. Ezért jogosan állapíthatta meg a tudós bencés történész Balogh Albin könyvében (Ország és nyelv (határok és nemzetiségek) a magyar történelemben, 1928):
„Ha beletekintünk a messze múltba, büszke öntudattal állapíthatjuk meg, hogy egész Európában a magyar nemzet volt a legnemesebb másnyelvű honfitársaival szemben. Nemcsak hazát adott nekik saját hazájában, hanem saját kára árán is megőrizte jogaikat, szabadságaikat; biztosította, elősegítette nyelvük és kultúrájuk önálló fejlődését. Nem elnyomó, hanem sokszor és sokáig maga is elnyomott, ellensége az elnyomásnak. És ha itt-ott egyesek részéről történt is túlkapás – bár ez is csak elvétve – a nemzetet a maga egészében, törvényeiben és intézményeiben, éppen a nemzetiség kérdését tekintve, az évszázadok tanúsága szerint az igazság, megértés és szeretet vezette.”
Bizony még ma is hajszálpontosan ugyanez ez a helyzet, mégis rendre mi kapjuk leginkább a pofonokat mindazon európai „nagyurak”-tól, akik most álszent módon a kereszténységre hivatkoznak folyton, a befogadó szeretet korlátlan aktusait kérik számon rajtunk, miközben mindent megtesznek annak felszámolásáért. Mi viszont akkor járunk el helyesen, ha az interkontinentális bevándorláshullámmal kapcsolatban az imént kifejtett valódi keresztény állásponthoz rendületlenül ragaszkodunk.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
