A Mazsihisz honlapjának hírcikke szerint Trócsányi László igazságügy-miniszter mondta ezt tegnap Szegeden, a XI. Szegedi Őszi Zsidó Kulturális Fesztivál megnyitóján. Mert üdvözölni csak egyféle reneszánszt lehet ugyebár. Ami mindig kiegészül annak hangoztatásával, hogy a múltban mennyire nem volt ez így. Merthogy, tette hozzá, „a numerus clausus lerombolta a jogegyenlőség XIX. században elért vívmányát”.
Elvárható lenne azért egy minisztertől, pláne, ha az igazságügyi tárcát vezeti, hogy tisztában legyen a fogalmakkal. Az örökösen felhánytorgatott numerus clausus egykor a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának helyreállítása céljából született. Mert vajon természetes állapotnak volt-e nevezhető, hogy a hazai össznépesség alig öt százalékát kitevő zsidóság az ügyvédeknek csaknem a felét alkotta?
Többször idéztem, de úgy tűnik, nem lehet elégszer Haller István (1880-1964) vallás- és közoktatásügyi miniszter, a „numerus clausus” bevezetését szorgalmazó törvényjavaslat készítője és Nemzetgyűlés elé terjesztője könyvének (Harc a numerus clausus körül, 1926) egy igencsak beszédes passzusát. Ebben leírja, hogy a numerus clausus korántsem az ellenforradalmi idők lázálmos, antiszemita hangulatában született meg, hanem már a hazai ügyvédek 1901. november 24-26. között megtartott budapesti országos gyűlésén. Ezen pedig Fényes Samu, Pollák Illés, Neumann Ármin, Fried Vilmos, Valkányi Lajos, Füredi Mór, Zichermann Bernát a zsidó ügyvédek létszámának csökkentését tartották az „ügyvédi proletariátus továbbtenyésztése” elleni egyetlen célravezető intézkedésnek, tekintettel arra, hogy akkor hazánkban az ügyvédek 45, 2 százaléka éppen a zsidóság soraiból került ki.
Vagyis az imént felsorolt zsidó ügyvédek maguk is a numerus clausus mellett álltak, éspedig már a századelőn! Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. Hanem kanyarodjunk csak vissza Trócsányi beszédéhez! Kijelentette, hogy amíg a múlt század második felében „csak a fasizmus áldozatairól illett és kellett beszélni, a soát csaknem teljes hallgatás övezte”, ámde aztán jött a rendszerváltás, ami lehetővé tette a „gyógyulást”, amikor „újra feléledt az identitás iránti addig elfojtott vágy”.
Érdekes. Valaki csak akkor vállalja identitását, amikor azért nem jár hátrány? Ha jár, elfojtja? Ezek szerint mégsem véletlen vagy megrögzött előítélet a kvázi antiszemita elszólásként emlegetett római szállóige, az „ubi bene, ibi patria”, az „ahol jól megy sorom, ott a hazám” mindazok fejére olvasása, akik jó ideje saját reneszánszuk megélését egyfajta (természetesen nem minden jövedelem nélküli) élethivatásuknak tekintik?
Én eddig úgy tudtam Tompa Mihállyal, hogy „szívet cseréljen az, aki hazát cserél”. Vagy identitást. Mert nemcsak a jóban, a rosszban is barát a barát. Nemcsak akkor vagyok magyar, ha ez jól jövedelmez, hanem akkor is, ha nem. Az identitás megválasztása és megélése nem lehet pénzkérdés. De a jelek szerint ezzel korántsem mindenki van hát így.
Trócsányi befejezésül elmondta: „A sokszínűséget pedig az Alaptörvény alkotmányos védelemben részesíti. Lehetünk egyszerre magyarok és zsidók vagy keresztények, hazafiak és európaiak. Egyben biztos vagyok, és ez a magyar kormány meggyőződése is: a zsidó kultúra, amint a most kezdődő fesztivál is tanúsítani fogja, hatalmas értéket képvisel Magyarország, a magyar kultúra számára.”
Nos, maradunk inkább a létezők világában, ne menjünk bele annak taglalásába, melyek ezek a „hatalmas értékek”. Szóval léteznek magyarok és léteznek zsidók, de nem együtt. Ahogyan van férfi, és van nő. Külön, de nem egyszerre. Itt tartunk. Pótolni kellene, amíg nem késő, magát az elemit. Igaz, nem csak Trócsányinak, persze.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
