Anélkül, hogy a napi sajtó bevándorlásügyi statisztikáit ideidézném a címbeli akarat alátámasztásaként, amolyan korjelenségként (helyesebben kórjelenségként) megállapítható, mekkora hiátus van szavak és tettek között politikai valóságunkban. Mert amíg mást sem hallunk kormányszinten, minthogy egyre tűrhetetlenebb a bevándorlás, addig nem határozott meggátlására történnek érdemi lépések, hanem paradox módon éppen az elősegítésére.
Elöljáróban, még mielőbb félreértene bárki is: itt most nem arról van szó, hogy a déli határzár technikai elégtelensége okán a baloldal propagandájának adnánk igazat, hiszen képviselői, amint tudjuk, az égvilágon semmit sem tennének a bevándorlás megakadályozására. Mert rendben, legyen kerítés az államhatár egyértelmű jelzésére – no de őrizetlenül, vagy ha az netán, legalábbis jelenleg (ismerve katonaságunk elégtelenségét) mégsem megoldható, szó szerint áram nélkül?
Aki nem járt sem Mórahalomnál, sem Ásotthalomnál vagy Röszkén, Szegeden, illetve a debreceni és bicskei menekülttáborban, annak is van fogalma arról a valóságos interkontinentális bevándorláshullámról, amely minden épelméjű embert a legmélységesebben felháborít. Itt ugyanis most nem is arról van szó csupán, hogy az USA külpolitikai agressziójának áldozatául esett országok, kiváltképpen Szíria és Afganisztán, lávaként lövi ki magából embertömegeit, hanem sokkal inkább arról, hogy azok a lehető legsúlyosabb mentális zavarokkal küszködnek. Egyszerűen sehová sem tartoznak. Tökéletes látleletet adott erről a minap fészbúk-bejegyzésében Pozsonyi Ádám:
„Ma besétáltam a városba. Szemrevételeztem a Keletit. A Nyugatit. Ülnek a földön a nem magyar emberek, nem magyar ruházatban, nem magyarul beszélve és nem magyarul viselkedve. Létezik persze suttyó magyar is, de annak leépültsége is tájazonos. Alpárisága is e múlt, e táj és e történelem lecsapódása. Az egyiknél valami bambusz fúvócső volt. Szorongatta, és ordított. Vannak elmebetegek, kik szerint ő magyar lesz valamikor. Kérdem én, ha valakinek egyik felmenője sem magyar, semmi köze ehhez a kultúrához, a bőre oly fekete, mint a csendőr bakancsa, hogy a túróba lehetne ő valaha is magyar? Ilyen alapon a nokedliszaggató is lehet 100-as körte, és a hétfői napilap keddi ételmaradék. Nézem a besurranó bűnözők körül sertepertélő „emberbarátok” lihegését, s arra gondolok: normális embert nem az érdekli, hogy „jaj szegény néger, de rossz neki ott…”, hanem így gondolkodik: „jaj, szegény szülővárosom, mi lesz, ha idejön ez a töméntelen integrálhatatlan élősködő?”.”.
Ennyi, mondhatnók. Hende Csaba tegnap honvédségünk fejlesztéséről beszélt s kijelentette, „ez a mi hazánk, nem valamiféle átjáróház!”, s hogy „azt nem engedjük meg és nem is tűrjük el, hogy embercsempészbandák „csalárd ígéretekkel” indítsák útnak az embereket Magyarországon keresztül: ezek a bandák nem tisztelik Magyarország törvényeit, határait és a magyar embereket sem”. Igen, csakhogy eközben a magyar emberek tömegeinek megrövidítésével gyors egymásutánban kapnak ingyen ezek a sehonnanik mindent. Ha egy „suttyó magyar” Szíriában, Afganisztánban, vagy amúgy bármelyik külföldi országban tenné ezt, vajh miféle támogatásban részesülne?
„A szép szavak nem igazak, az igaz szavak nem szépek” – tartja közmondás. Csak hát kérdés, mikor lépnek már a tettek mezejére azok, akik erre kaptak megbízatást, éspedig, ha nem tévedek, a nép nevében? Mert az igaz, hogy iszonyú, csaknem lebírhatatlan terhet jelent a kontinentális bevándorláshullám. De akkor legalább mindazon intézkedéseket hajtanák végre az érintettek, amik ellene még lehetségesek. Persze talán túlontúl nehéz erről nyilatkozni azok után, hogy voltak azért próféták, akik évtizedekkel ezelőtt megjósolták a határozott ellenállás hiányában bekövetkező drasztikus népességfogyását a fehér embernek Európában (mint Patrick Buchanan amerikai elnöki tanácsadó), vagy éppen az iszlám radikális előretörését (mint Marcel Lefebvre francia érsek), és mégsem hallgattak reájuk.
Száz szónak is egy a vége. Tetszik, nem tetszik, nem menekülttáborokat kell felállítani, hanem visszatoloncolni a bevándorló banditákat! Nem holnap, még ma.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
