És akkor még finoman fogalmaztam. Mert azok, akik a magyar nyelvet használják a magyarság gyalázására, aligha érdemelnek más megnevezést. Persze az, aki csak egy kicsit is ismerős az ottani „magyar” médiumok világában, nyilván egyből egy orgánumra gondol. Az „Amerikai Népszavá”-ra, ahol így minősítettek minket.
Az ember korábban azt hitte, hogy a benne Bartus Lászlótól megjelentek után mélyebbre már nem süllyedhet egy orgánum. De bizony igen. Erre példa a lap vasárnapi számában bizonyos Markó Beáta „Magyarok” címmel abortált agymenése. Aminek olvasásához igencsak kemény idegek kellenek.
Itt van mindjárt első bekezdése:
„Egy súlyos kisebbrendűségi komplexustól terhelt nemzet, amely a saját maga okozta történelmi veszteségeit száz éve nem akarja feldolgozni, melynek tagjai csak úgy képesek érvényesülni, ha elveszik a másét. Elkobozták félmillió zsidó vagyonát (és életét), elvették a kitelepítettek házait, beszolgáltatatták a malacot, lesöpörtették a padlást, államosították a kisboltokat és az elmúlt öt évben ismét állami szinten vezénylik a nyugdíjak, földek, trafikok és egyéb magántulajdonok fosztogatását, elrablását.”
Egyszerűen hihetetlen. Mi tehát lopós fajzat vagyunk, padláslesöprő senkik, akik ennek megfelelően kezelendők. No de lássuk a folytatást!
„Sajnálják magukat: „balsors, akit régen tép” – 25 éve ölükbe hullott a szabadság, és nem tudtak mit kezdeni vele. Nem kellett nekik. Nincs igényük demokráciára, sajtószabadságra, jogállamra. Nem értik, és nem is akarják megtanulni. Beveszik őket az európai klubba, ahol a vezetőjük a trágyalétől mocskos csizmáját feldobja a damasztabrosszal leterített asztalra. Szégyen. Normális, civilizált országgá válhattak volna, de nem akartak. Újabb kudarc. Jönnek-mennek a generációk, és az ország kudarcot kudarcra halmoz. Így megy ez száz éve. Nem változtak semmit. Tessék Adyt olvasni.”
Hoppá, Ady! Portálunkon régente részletesebben bemutattam, miként akarta a baloldal a saját képére fordítani a költőóriást. Ilyetén minden gondolkodni csak egy kicsit is tudó olvasó előtt világos, hogy Ady a saját kora magyar társadalmának megítélésében oly sokszor mennyire analfabétának bizonyult. De ha már azt kapjuk, hogy őt olvassuk, ott van a „Duk-duk affaire” című cikke (Új Idők, 1908. november 15.). Csak egy mondatot idézek most belőle. Ady ebben azt írja: „Jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.” Már pedig nem kérdéses ugye, kik ágálltak az ő nevében és cégére alatt.
No de kanyarodjunk vissza a mostani förmedvényhez, amiben ez áll továbbá:
„Büszkék a Nobel-díjasaikra, akiket – egy kivételével – mind elűztek, akik – egy kivételével – mind külföldön kaptak lehetőséget a tehetségük kibontakoztatására. Neves íróikat zavarták el, leghíresebb zeneszerzőjüket kényszerítették idegen országba. Szégyen. De büszkék a magyarságukra. Miért is? Milyen eredményt tudnak felmutatni?”
Álljunk csak meg! Neves íróinkat zavartuk el mi, magyarok? Nos, inszinuáció ez a javából. Akikre utal ugyanis, máshova tartoztak. Remélem, ezt sem kell ezúttal részletezni. A záró kérdés olvastán pedig csak azért nem minősítem feltevőjét, mert úriember vagyok.
Néhány bekezdést – egészségemet kímélendő – átugrok, de a befejező kettőt nem tudom kihagyni mégsem. Íme:
„A magyar nemzetvezető évek óta egy romániai helységből szónokol napbarnított, egyre durvább vonású arcával, és a politológusok, elemzők – ahelyett, hogy szóvá tennék, hogy öt éve csak kommunikáció folyik politizálás helyett – napokig analizálják az értelmetlen, zagyva beszédet. A király már rég meztelen, de nem szól senki.
Az értelmiség jobbára hallgat. Ellenzék nincs. Ellenállás nincs. Egyedül a reménytelenség van meg a szégyen. Magyarok – Európa szégyene. 2015. július.”
„Miféle lelkisége van annak, aki mindezeket világgá kürtölte?” – kérdezhetnők. A válasz nyilván azonnal borítékolható. Mindez még talán Rákosi és Révai szintjét is alulmúlja – már ha ez lehetséges. De egyben, lássuk be, kivételesen mintha mégis igaza lenne. Azt olvastuk benne az imént ugyanis, hogy 25 éve ölünkbe hullott a szabadság, és nem tudtunk mit kezdeni vele. Olyan értelemben valóban nem, hogy az effajta szellemi kútmérgezőket nem érte részünkről akolbólintás. Ami viszont több mint hiba, bűn volt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info