Sok önmagát „jobboldali”-nak tartó azt hiszi, hogy hovatartozásához nem szükséges a százszázalékosság. „Én jobboldali vagyok, de azért ez…” – folytatják mondókájukat, ha bizonyos kényes kérdések kerülnek elő. Ilyen a zsidókérdés mellett a nőkérdés. Kényes kérdés mindegyik. Nem kevésbé az utóbbi. Ha ebben valaki őszintén nyilatkozik, éppúgy darázsfészekbe nyúl, mintha az előbbiben teszi ugyanezt. De vajon miért, hogy jó ideje csak a hangos nőemancipáció hívei hallatják hangjukat e téren is?

Legutóbbi egyperces karcolatommal (Akiknek volt gyermekszobájuk) bizonyára elég parazsat gyűjtöttem fejemre, de nem bánom. Valaki vagy százszázalékosan jobboldali, vagy ha nem, baloldali. Itt, tetszik, nem tetszik, nincsen semmi helye a milligrammozásnak. Csak a százszázalékosságnak.

Éppen ezért ezúttal kigyűjtöttem néhány szemelvényt keresztény gondolkodóktól. Előre is megkérem az ettől ódzkodókat, csak lassan jöjjenek azokkal az agarakkal! Belőlük ugyanis egy valaki beszél. Maga Jézus Krisztus. Cáfolják meg, ha tudják.

Itt van mindjárt Bougaud Emil francia püspök vallomása (A kereszténység és korunk, 1912).

„Tagadhatatlan, hogy a nő szellemét is művelni kell; úgy van, művelni, de nem nehézkessé tenni és ferde irányba terelni. Nyissuk meg előtte valódi világát: a vallás, irodalom, történelem, művészet, költészet, festészet, zene világát, az igaz, szép és jó látókörét, hadd fejlődjék e téren. És itt ragyogni is fog. De tudomány, algebra, számtan, vegytan, természettan, jogtudomány, földművelés, nemzetgazdászat? Nem neki valók! Nem tudomány, csak a tudomány virága való neki; de azt is csak ujja hegyével érintse.

Mily lángészt, mély ismeretet árul el Molière e gyönyörű szavaiban: Ám legyen a nőnek mindenről fogalma. Úgy van, de csakis fogalma. És nehogy túlhajtsátok a dolgot: Elég … többet ne követelj! Mert ha a nő tudóssá lesz, megállhatja-e, hogy abból mit se fitogtasson? Aztán ti tudjátok, hogy bármily csekély mérvben teszi, oda varázsa, oda befolyása.”

Aligha szükséges ehhez kommentár. Legalábbis normális fő számára. Aki levonja ebből a következtetést: nem véletlenül nincsenek női Michelangelók.

Nem véletlenül bizony, s ennek okadatolására álljon itt továbbá Melcher Alajos jezsuita atya munkája (Levelek egy fiatal lelkészhez, 1891) alábbi részlete:

„Némely szülőnek a városban rokonai vannak, s ezektől vagy másoktól hallja, hogy a városban nagy bért adnak; és a leányt csakugyan városba küldik. Más szülők hallják, hogy a gyári munkásnők minden két évben tekintélyes összegecske munkadíjat kapnak; a pénzvágy minden megfontolást lehetetlenné vagy sikertelenné tesz s a leánynak gyárba kell mennie. És mi lesz a városi meg a gyári munkásleányokból? Falusi öltözéköket csakhamar másfélével cserélik fel, szabad idejökben a sétatéreken újszerű társaságokat keresnek s nemsokára – kedvesök karján boldog órákat töltenek. A szülők pedig csak nagy későn látják be, hogy leányaikat oly helyre adták, hol azok először vallástalanokká, azután erkölcstelenekké s nem sokára, még éltök virágjában, a mind nagyobb mérveket öltő prostitutio áldozataivá lesznek.”

Ijesztően időszerű sorok. Hát még az alábbiak!

„Ha egy leányzó hitét és erényét elvesztette, rosszabb, vakmerőbb, istentelenebb lesz, mint bármely férfi; a legutálatosabb szörnyeteggé válik. Egy ifjú igen mélyen süllyedhet; de bukását többnyire beismeri, megbánja s felettök keserű könnyeket hullat. De ismered-e azt a hideg, czinikus szemtelenséget, mellyel egy romlott leány fellép? Mit mondok, fellép? Szemtelen magaviselete szakadatlan… A bűnt megengedettnek, egészen természetesnek tartja s szánakozva kinevet mindenkit, ki mint ő, nem fetreng a pocsolyában. Az ilyen eltévedt, folyton csábító leányok ma oly számmal vannak, mint a könnyelmű, csábító férfiak.”

Folytatom aztán Szentgyörgyi Jordán Károlynak az Országos Katholikus Tanügyi Tanács 1907. május 23-án tartott ülésén mondott elnöki beszédével:

„De nézzük immár, Uraim, a feminizmusnak azt a hiú törekvését, amely minden pályát meg akar nyitni a nők előtt. Én ezzel szemben nem akarok itt most azzal az okoskodással előállani, hogy ha a nők előtt megnyitnak minden kenyérkereső pályát, akkor ugyan meg fog kétszereződni a munkaerő, de felére fog leszállani a munkabér! Hogy, amit előbb a férfi maga keresett meg, azt ezután a férfi és nő együttesen fogja megkeresni; tehát a munkáért való eme harcban alighanem mind a ketten rosszul járnak. Azzal sem állok elő, hogy minek fölszabadítani a nőket s megnyitni előttük a tudomány összes csarnokait, amikor eddig sem volt közöttük valami lángész, sőt mondhatni a tehetségesebbek száma is csak korlátolt közöttük. Én ilyenekkel nem állok elő, mert tudom, hogy az efféle okoskodások csak ideig-óráig, csak ilyen vagy amolyan viszonyok közt állanak meg. Én csak arra a kétségtelen, és soha, míg a világ világ lesz meg nem dönthető és meg nem változtatható tényre mutatok, hogy a nő csontvázára, izomzatára, idegrendszerére nézve gyöngébb a férfiúnál; sőt szellemi erőre nézve is, bár ez az agyvelőben levő szervi okokra állítólag vissza nem vezethető, úgy gondolkodásában, mint főleg ítélőképességében gyöngébb a férfiúnál.

Szóval, a nő egy föltétlenül passzív, szubjektív, legtöbbet a saját énjével, gyöngeségével foglalkozó, mindent önmagára vonatkoztató emberi lény; míg a férfi egy aktív, objektív, inkább a külvilággal törődő s mindent a maga tárgyilagosságában szemlélő emberi lény!

A tudomány által, a természet tényei által, a tapasztalat mindennapi adatai által igazolt eme úgy testi, mint szellemi különbségre mutatva, merem állítani, hogy a nő nemcsak hogy nem született olyannak, mint a férfi, de soha semmiféle fölszabadítás által sem fog oda fejlődni, ahová a férfi! Sőt azt is merem mondani, hogy mindaddig, amíg a nő fiziológiailag és anatómiailag férfiúvá nem alakul, pedig nem alakul soha; míg passzivitását és szubjektivitását, gondoskodásának központias szerepét meg nem semmisíti: mindaddig a feminizmusnak abbeli törekvése és erőlködése, hogy a nőket férfiasítsa, őket a férfias munkára fölszabadítsa, nemcsak hiábavaló, de a legtermészetellenesebb törekvés. Nem egyéb az, mint a természet ellen való merénylet, mely büntetlenül nem marad és nem is maradhat!

Elismerem én, Uraim! sőt magam is állítom, hogy tudás és foglalkozás kell a nőnek is. De ez csak olyan lehet, mely az úgynevezett gyöngéd nemhez illő és méltó, tehát női tudás és női foglalkozás! Itt, ebben a keretben hadd fejtse ki aztán énjével eltelt érzelmeit, énjéből kiinduló akaraterejét, énjében összpontosuló gondolatait. S ott, ahol a férfi akaratereje nem tűri meg a gépies korlátokat, ott, mint a férfi oldala mellé Istentől adott segítőtárs, ott hadd mozogjon az ő türelmesebb természetével. Így nyilatkozik meg aztán a maga igazában az az egységes társadalmi test, amelynek teremtő feje, íme, a férfi, gépiesen reprodukáló végtagjai a nők. És ezt az egységes társadalmi testet józan ésszel nem lehet úgy rekonstruálni, hogy annak minden szerve csupa teremtő fejekből álljon! Mert akkor már nem egységes társadalmi test lesz az, hanem lesz egy szörny, egy valóságos monstrum!

Látható már ezekből is, Uraim! hogy az ilyen gondolatirány, mely hozzá még a nőnek természettől megszabott rendeltetéséről, a családalapításról is azt meri hirdetni, hogy önző családi érdek, tehát a nőnek ezt az egyetlenegy nem önmagáért, hanem másért, a közért, a társadalomért, az egész emberiségért való hivatását zavaros fejjel egyéni érdeknek meri nevezni, míg a társadalmi munka iránt való igazán egyéni, mert sokszor csakis a saját hasznáért tanúsított fogyatékos érdeklődését közügyi dolognak gondolja, mondom, az ilyen gondolatirány komoly számításba nem jöhet. És most ítéljenek, Uraim! Ítéljék meg: nekem van-e igazam, vagy pedig a feministáknak?”

Akinek ez mégis kérdéses lenne, olvassa el Zborovszky Ferenc jezsuita mélyenszántó műve (Isten országa mibennünk. Lelkigyakorlatos előadások a művelt katolikus közönség részére háromnapos lelkigyakorlatra, 1940) iménti gondolatait:

„A keresztény világnézet a hitvesben és az anyában látja a női eszményt. A nőnek a természettől rendelt élethivatása az, hogy családi otthonát boldoggá tegye és gyermekeit, akiket az isteni Gondviselés reá bízott, a társadalom hasznos polgáraivá nevelje. Nagyon helyesen adta meg az antik világ józan értékelése a nő legszebb dicséretét, amikor az elhunyt matróna sírkövére e magasztaló sorokat véste: „domum servavit et lanam fecit, házat őrizte és font”. Ez volt a római női ideál abban a korban, amikor a rómaiakat a hősies erények a világ uraivá tették. És ez annyi évszázad után ma is a keresztény női ideál.”

Arra is kitért a jeles jezsuita, „vajon ki értékesebb, a férfi-e vagy a nő”: Erre így felelt:

„Sokat írtak arról a háládatlan témáról, vajon ki értékesebb, a férfi-e vagy a nő? Ez a kérdés azonban célt tévesztett, mert a természet isteni rendje örök érvényű munkabeosztással más munkakört szabott a férfinak és mást a nőnek. Az életnek két oldala van, az egyik a közélet, a másik a családi élet. Az előbbi a férfi, az utóbbi a női élet keresete. A férfi a közélet terén és a kultúra előmozdításán fáradozik, ő szerzi meg munkájával a család mindennapi kenyerét. Ezzel szemben a családi otthon ápolása és a jövő nemzedék felnevelése a nő feladata. S ezért természetes, hogy a történelem folyamán a nők valahogy kiszorultak a közélet, a tudomány és a kultúra fejlesztésének munkájából, ellenben a családi otthonban alkották meg az ő örök időkre szóló alkotásaikat.”

No de mi a helyzet a tudomány és a nő kapcsolatában?

„Nem a nőnek a hivatása, hogy az emberiséget a tudás kincseivel gazdagítsa. A reneszánsz korban az okos nő volt az eszménykép és mégis abban a korban sem billent a mérleg az ő javukra. Egészen bizonyos, hogy az elvont és komoly munkát kívánó tanulmányokban, mint aminő a jog, az orvostudomány, a bölcselet, a matematika és a technikai tudományok, a nő átlagban nem veszi fel a versenyt a férfival. Sőt még a szépművészetekben is, ahol a nő már sok diadalt aratott, több érzékkel bír a finom és az előkelő, mint a fenséges és a nagyszerű iránt, s azért itt is az örök időkre szóló alkotások nem a nő, hanem a férfi nevéhez fűződnek.”

Nem feledkezett meg a nő közéleti szerepvállalásának legfőbb buktatójáról sem:

„A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön. A népek történetének tanúsága szerint mindenütt a férfit illette meg a politika és a közélet. Kétségtelenül a politikai élet szennyes hullámain könnyen szétfoszlik az a dicsfény, amelyet a nő alakja köré fonnak a családi tűzhely géniuszai. Ha azonban a törvényhozás ma már megadja a nőnek a választó jogot, éljen vele a köz javára, de ne higgye, hogy az ő hivatása a közügyek vezetése, mert ez a természet bölcs berendezése folytán nem a nő, hanem a férfi életkerete.”

Sokan mondják erre nyilván, hogy álomkórosság az ilyen állásfoglalás, hiszen jó ideje a férfi és a nő csak karöltve tud a társadalmi ranglétrán érvényesülni. Az evangéliumi válasz azonban ezúttal is más:

„A kereszténység a női hivatást a Hitvesben és az Anyában látja. A nő életkerete a család. Ő ott a férfi életének ereje, ő a gyermekek anyja és az ő ölén bontakozik ki a jövendő nemzedék testi és lelki jóléte. A nő itt alkotja meg az ő nagyszerű alkotásait, amelyekért hálás lesz neki az emberiség. Ha a nők nem is építettek századokra szóló Szent Péter-templomot, nem faragtak mózesi szobrot, nem festettek raffaeli képeket, nem írtak wagneri operát és nem fedezték fel a modern technika csodáit, de megvan az az elégtételük, övék az a soha el nem múló dicsőség, hogy e nagy mesterek: Bramante, Michelangelo, Raffael, Wagner, Edison és az emberiség többi nagy képviselői mind az ő gyermekeik révén, tőlük kapták testi és lelki adományaikat és ők nevelték fel őket. És ha a nő nemcsak a családban, hanem ezenkívül még a karitatív társadalmi téren is teljesíti kötelességét, akkor ő építi fel az új világ boltíveit, amelyeknek árnyékában boldogabban él a jövő nemzedék.”

Vagyis mindebből konklúzióként nem következhet más, mint a nő igazi hivatásának a hitvesi és anyai állapot együttesében való látása és láttatása:

„A nő az emberiség szívében mint Hitves és mint Anya áll a tisztelet legmagasabb fokán. Ez így volt mindig és ez így is lesz még akkor is, ha a nő idővel a társadalmi élet minden vonalán is érvényesülne. Mert ez a fenséges hivatás, amelyet a természet Alkotója szánt általánosságban a női nemnek. S ezért érthető is, hogy az emberiség miért fon lelkének sugaraiból dicsfényt a Hitves és az Anya alakja köré, és miért szenteli neki minden esztendőben az „Anyák napját”. Ő van hivatva arra, hogy ebben a züllésnek indult világban a romlástól megmentse társadalom utolsó életegységét, a családot és ezért illő, hogy ez a nap ünnep legyen nemcsak a férfi és a gyermek, hanem a társadalom lelkében is.

Az itt mondottak azonban csak a női nem átlagára vonatkoznak, mert az önálló életet élő nőnek is van életcélja. Az életcél elsősorban egyéni és csak másodsorban áll a faj géniuszának szolgálatában. Sőt az ilyenek nem egyszer a társadalom igazi jótevői, akiknek lába nyomán csak áldás fakad, amikor a keresztény karitász virágait széthintik a szegények körében.”

Hangsúlyozandó, hogy az idézettek nem emberi magánvélemények, hanem Krisztus tanításai, az általa alapított Katolikus Anyaszentegyház kötelező, emberi természetünkből amúgy is következő tanításai. Éppúgy igazak, mint az, hogy a kétszer kettő mindig négy.

Arra az ellenvetésre pedig, hogy mi van mégis akkor, ha a férj, a családapa nem tölti be oly ideális hivatását, mi történjék a feleséggel, a családanyával, szintén megvan az örök válasz (Rusznyák Gyula: A nő a modern társadalomban, 1936):

„Hogy az Egyház a nő kvalitását nem becsülte és nem becsüli le, alsóbbrendűségét soha nem hirdette, arra tanúbizonyság egész szelleme. Csak a szociális enciklikákat kell olvasnunk, hogy meggyőződhessünk róla, hogy az Egyház mennyire tisztában van a női hivatás nagyszerűségével és mennyire értékeli is azt. Sőt bizonyos körülmények között még az annyira sérelmezett férji hatalommal is felruházza és a család hatalmi irányítására is alkalmasnak tartja, mikor a „Casti connubii” [XI. Piusz pápa 1930. december 31-én kiadott enciklikája a keresztény házasságról – Ifj. T. L.] így ír. „Ha a férj elmulasztja kötelességét, mellyel a családdal szemben tartozik, az asszony tartozik helyette azt átvenni és a családot kormányozni.” Így az asszony is lehet családfő, de az egyházjog intenciói szerint azért csak másodsorban, mert neki a természettörvény szebb és fönségesebb hivatást rendelt, mint az uralkodást. Tehát az Egyház felfogása szerint a keresztény családokban nem férji despotizmus van, hanem ott a „szeretet rendje” (Szent Ágoston) uralkodik jog szerint is és ténylegesen is.”

Nos, nyilván nem csak az én tapasztalatom, hogy vannak önmagukat jobboldalinak valló feministák, akik valósággal felhördülnek mindezek olvastán. Az a klerikális reakció! – kiabálják. A nőellenes, a női lelket ab ovo nem értő csuhások! Ám jó. De akkor mit szóljunk a pszichológia művelőihez? Képviselői közül Bloch Iván írta:

„A nő inkább tudja a tényeket regisztrálni, mint a törvényszerűségeket felismerni. A férfi-nem a művészi ihlet és képesség tekintetében kétségtelenül a női nem felett áll.”

És most végül hadd idézzem konklúzióként szerény önmagamat. Könyvemben (Mélyszántás. Történelmünk titkai, 2014) írtam:

„A kiválóbb elmék réges-régen megállapították, hogy az emberi lét hármas síkjából (testi, lelki, szellemi) a harmadik nem a nő területe, ezen igazán komoly teljesítményre sohasem lesz képes. Ezért nincsenek a nők között zseniális művészek, feltalálók, tudósok. De ez egyáltalán nem baj. A Teremtő másnak teremtette a nőket, mint a férfiakat. Egyenrangúaknak, de nem egyformáknak. Ugyanis például édesanyaként gyermeket nevelni, háziasszony lenni és beteget ápolni semmivel sem kevesebb, mint katedrálisokat tervezni, szimfóniát írni, vagy a dinamót feltalálni. Mindebből következően nem véletlen, hogy valaha a férfiak feleségüket nem avatták be tudományos vagy közéleti, politikai kérdések megvitatásába. Ők még tudták, hogy az isteni teremtésrend értelmében egy feleséggé lett nőnek három helyen kell teljesítenie: 1. a hitvesi ágyban, 2. a gyermekszobában és 3. a konyhában. De ha apácává lett, akkor sem vált belőle zseniális író vagy feltaláló, mivel természeténél fogva nem kreativitásra, hanem reprodukálásra teremtetett. Ezért nem véletlen, hogy valaha az apácák nem könyveket írtak, csak másoltak, mint a középkorban Sövényházi Márta és Ráskai Lea.”

Száz szónak is egy a vége, persze. Mindenkinek a maga helyén van a rendeltetése. A férfinak is, a nőnek is, legyen ez bármennyire keserű pirula azoknak, akik ennek ellenkezőjét vallva, baloldalról jobboldalra kóborolva, az úgynevezett felvilágosodás hamis egyenlősdi ideológiáját terjesztik nemzeti-keresztény köntösben is.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info