Döbbenetes tények derülnek ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népességtudományi Kutatóintézete legújabb kötetéből: eszerint az elmúlt években ugyan egyre többen mondták ki a boldogító igent, azonban a házasságok csaknem fele még mindig válással végződik így is. Ami pedig az Isten által teremtett szakrális rend ember általi megkérdőjelezését magával hozó liberalizmus számlájára írandó.
Nem teljesen új keletű folyamat „eredménye” persze ez. A Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1941. április 5-i száma megírta, hogy „a magyar filmek nagy százaléka házassági válással kezdődik, házasságtöréssel végződik”. Ez volt akkor. És ma?
Ma azonban már korántsem csak a filmiparban van így, hanem sajnos a mindennapokban is. A Magyar Nemzet szombati számában Csókás Adrienn a KSH „Demográfiai Portré 2015” című kötetét ismertetve közli, hogy „az 1990 és 1011 közötti radikális csökkenés után kismértékben újra emelkedni kezdett a házasok száma Magyarországon” – így tavaly 38 700 esküvőt tartottak –, ámde még így is csak fele annyit, mint 1990-ben. Ugyanakkor „a 2014-es 38 ezer házasságkötésre csaknem 20 ezer válás jutott”.
Az is kiderül a legújabb statisztikai felmérésből, hogy többnyire egyre későbben válnak el: „megnőtt azok aránya, akik 20 év után bontják fel a köteléket”, továbbá, hogy „az elvált nők aránya magasabb, mint a férfiaké”. Házasság helyett viszont egyre népszerűbbek az „élettársi kapcsolatok”, melyekben a felek „nem élnek egy háztartásban”. Ráadásuk, derül ki végül szintén a KSH jelentéséből, „a gyerekek 48 százaléka ma már házasságon kívül születik, sőt, ha csak az első gyerekeket nézzük, azoknak több mint fele házasságok kívüli”. Az utánpótlás drasztikus fogyása miatt pedig „2060-ra a magyar népesség csaknem kétmillióval fog csökkenni”.
Mindennek eredője nem kétséges, hogy az Isten és ember közötti kapcsolatot felszámoló liberalizmus. A liberalizmus, amely nem ismer sem Isten, sem ember előtti felelősséget, pláne tartósat nem. Ilyetén sokan a két nem házasság által való kapcsolatát nemhogy nem tartják szentnek, hanem csak (amint a XVI. században Martin Luther is hirdette!) amolyan emberi szerződéskötésnek, evilági szövetségalapításnak, ami ilyetén bármelyik fél akaratából bármikor semmisnek tekinthető. Eszerint tehát a két nem frigye csak olyan, mint egy adásvételi szerződés, vagy mint egy elhasznált ruhadarab, ami bármikor újra cserélhető.
Ezt hozta a liberalizmus nagy „vívmánya”, a feminizmus, amely a női nem szabad önmegvalósítását hirdette meg, amely a leányokból nem asszonyokat akart, nem egy nemzet „nemtői”-t, hanem férfiszerepeket gátlás nélkül magukra öltő, ilyetén örökösen identitászavarokkal szenvedő nőket nevelt. Bangha Béla jezsuita arról panaszkodott egyik könyvében (Világhódító kereszténység, 1940), hogy a huszadik századelőn „külföldön az idegen származású prostituáltakat sokfelé egyszerűen hungarának, vengerkának, „magyar nő”-nek nevezték” erkölcseik miatt. Nem kívánunk vitát nyitni most arról, mennyire is volt ez pontosan így, de ha volt alapja, akkor vajon ma mi a helyzet?
A KSH által idézett ijesztő adatok értékelésével kapcsolatban persze ilyenkor sokan kibúvókat keresnek. Leginkább az áldatlan gazdasági krízissel indokolják őket. Csakhogy elégséges indok-e ez? Vajon eleinknek nem kellett-e oly sokszor a mainál ezerszeresen nagyobb nyomort, nélkülözést elszenvedniük? Mégis miért, hogy az oltár előtt feltétlenül ki tudták egymásnak mondani a minden földi nélkülözésből eredő megpróbáltatásokat is elviseltető boldogító igent?
Talán nem is olyan nehéz kitalálni, hogy miért. Azért, mert nekik még volt gyermekszobájuk, tanultak hit- és erkölcstant. Ők még tudták, hogy mint jelent valójában a paradicsomi létállapot, a két nem szoros, sőt elszakíthatatlan, házasságban megszentelt szövetsége, amelynek gyümölcsei a gyermekek és azok által magának a nemzetnek a gyarapodása. Boldogok voltak, mert világukban még nyoma sem volt az annyiszor istenített „felvilágosodás”-nak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
