„A nő inkább tudja a tényeket regisztrálni, mint a törvényszerűségeket felismerni. A férfi nem a művészi ihlet és képesség tekintetében kétségtelenül a női nem felett áll.”

Ez két mondaton akadt meg a testvér szeme a minap a pszichoanalízis egyik legnagyobb huszadik századi tudorától. Csaknem gyermekdeden azt hitte, e szavak eléggé világosak. Hitt még ugyanis a ráció hatalmában, abban, hogy akadnak a szép nem soraiból is azért olyanok, akik ezt nem veszik zokon. Ámde hamar kiderült, hogy melléfogott, miként életében ilyen alkalmakkor amúgy messze nem először, legalábbis a fészbúkon – hol máshol? – e tárgyban való két hozzászólóját olvasván.

Az egyik, héroszi küzdelmet vívva a magyar helyesírással és fogalmazással, azt kezdte ecsetelni, hogy ha a társadalmi hierarchia régente nem nyomta volna el a nőket, akkor ma tudnánk, hogy azok mekkora művészeket adtak a nagyvilágnak, s hogy ez nem feminizmus, mivel az, hogy valaki mire képes, legkevésbé a nemi hovatartozásától függ. Csak hát ugye a gyengébbik nem volt ezen a téren már régen is az áldozat.

A testvér, mint jó pedagógus, próbált erre szájbarágósan fogalmazni, hátha sikerül hozzászólója tompa tudatán rést ütnie: „Nem arról van szó, hogy megadatott-e a nőknek az effajta bizonyítás, hanem arról, hogy eredendően más a hivatása a nőnek, mint a férfinak. És ez így van jól. Éppen ezért nincs is rosszabb a természetellenes keveredésnél. (Szemléltetésül: szeretem a dobostortát is, meg a téliszalámit is, de nem együtt.) A nőé a szív, a férfié az ész primátusa. A női ész reproduktív, a férfi produktív, kreatív.”

Ámde hiába írta mindezeket, a némber kötötte az ebet a karóhoz, akárcsak valaha az ugyanígy „érvelő” frankfurti iskola akármelyik pionírja, amikor is beszállt a roppant világnézeti tusakodásba a másik – szintén egy nőtársa –, imígyen:

„Az, hogy a nők alkalmatlanok nagy dolgok alkotására, súlyos hibának tekintendő. Mit enged, engedett meg a társadalom, ez a lényeg. Michelangelo mellett csüngött volna egy női festő a pallón, a sixtusi kápolnában szoknyában, alulról meg kukkolták volna az alsóneműjét, mivel nadrágot nő nem hordhatott? Nonszensz.”

De ezzel nem állt meg a nőtárs. Azzal folytatta, hogy ha az idézett pszichoanalitikus ma élne, „csak kapkodná a fejét”, amiért „ma három pici gyerekes anyuka hagyja a gyerekeit másra és rohan politizálni a Parlamentbe: biztos alkalmas a feladat ellátására, azért van ott”. Majd jelezte, hogy a pszichoanalitikus véleményével semmiképpen sem tud azonosulni. És persze elvárná, hogy a testvér se tudjon. Inkább „nősüljön meg” végre, hogy a „női lelket” megértse!

Mindjárt eszébe is jutott erre a testvérnek drága édesanyja. Aki érdekes, a két fentebbi hozzászólóval ellentétben valahogy soha sincsen a fészbúk közelségében – halvány fogalma sincsen, miként kell használni –, mégis mindig tudja, mi a dolga. Ha hiszik, ha nem, világért se menne például a Parlamentbe képviselőnek, és így olyan sületlenségeket sem írna le persze, mint fiának e két némber. Neki, miként fiának, volt ugyanis – gyermekszobája.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info