„Pont ez az, ami a nekünk Trianont adó nagyhatalmakra nem jellemző!” – fűzheti hozzá a Herman Ottótól idézett címbeli mondathoz az olvasó. Joggal. Merthogy a kilencvenöt évvel ezelőtti párizsi döntéshozók meghagyták: ha a trianoni békediktátumot aláíró államok bármelyikének megváltozik a területe, a diktátum érvényét veszti.
Területváltozás pedig jócskán volt – gondoljunk csak a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesésére. A mi határaink mégsem nagyobbodtak meg. S a demokráciáról hozsannázó brüsszeli nagyurak még a nekünk adandó területi autonómiáról sem akarnak hallani. Mindenesetre most arról, hányszor lehetett volna követelnünk akár csak részleges területmódosításokat, hadd ne foglalkozzunk. Annál inkább azzal, hogy trianoni megrablóinkkal szemben milyen is a természetünk nekünk, magyaroknak?
Az e kérdésre válaszolók elsöprő többsége csupa pozitív tulajdonságot sorol fel. Itt van például a polihisztorként emlegetett Herman Ottó (1835-1914), akinek 1902-ben könyve jelent meg ilyen címmel: „A magyar nép arca és jelleme”. Rendkívül hasznos olvasmány ma is. Tanítani kellene iskoláinkban, miként ír a magyar nép karakteréről. Idézek hát belőle:
„Megjelenése szerint a magyarság méltóságos; magaviselete szerint komoly; hallgatagságra hajló; a fecsegő és ugrándozó magaviseletet, mint férfihez nem illőt tekinti. A magyar föltétlenül vendégszerető és tisztességtudó. Föllépése nyílt és bátor, bármily földi nagysággal szemben is, ami nagy és erős önérzetében gyökerezik. Sohasem alázatoskodó. Nagy erénye a lovagiasság. A magyar megtartja adott szavát. A magyar nem kíváncsi, nem könyörgős. Támadása nyílt, bátor, sohasem alattomos; nem gyilkol orozva, nem forral bosszút. Nem lop, hanem elveszi azt, amit akar. A magyar nem titkolódzó, tehát nem összeesküvő. A magyar szavajárása velős, sokszor ékes; született szónok. Szelleme szerint kiválóan eszes, elmés, költői hajlamú. Szereti a hasonlatot, a parabolát, a dolgoknak önmagával való viszonyítását. A magyar a folytonos, iparkodó munkának nem embere. Nekifohászkodik ugyan és ekkor nagyot végez; de ezután nagyokat pihen és álmodozik. Ezért a magyar nem is hajlik a folytonos munkával szerző, alkotó iparra és kereskedésre; ha rákényszerült: menekülni iparkodik az anyaföldhöz, a halas vízhez, ahol szemlélődő, sokszor a restségig érő hajlamát kielégítheti. A magyar nem ment az uraskodás hajlamától; szeret »mutatni«. Köztéren szereti a fényt, házában sokszor a sivárságig menő egyszerűséget; de éléskamrájára, pincéjére és »jószágára« büszke és rátartós. A magyar ember nem hagyja jussát, véleményéhez makacsul ragaszkodik; a világ legszívósabb, meg nem győzhető pörlekedője és örökös pártoskodója. A magyar közel áll a természethez, józanon fogja fel a jelenségeket, tisztán tudja saját véges voltát; semmin sem csodálkozik, mindent jól megnéz és első gondolata: a dolog nyitja. Esze élességével, józan gondolkozásával sokszor oly dolgokról mond találó ítéletet, amelyektől alapjában véve távol áll. A magyar helyzetének sajátos és kényes voltát jól ismeri és helyesen fogja fel: tudja, hogy mint nemzet szám szerint nem nagy, hogy a számbeli hiányt eszességgel és nemzeti sajátosságainak fenntartásával, kifejtésével lehet legbiztosabban pótolni. Ezért hatalommal szemben is türelmes, belátásból és bölcsességből megférő; szabadságát megosztó. De jogaira féltékeny, azoknak védelmében éber és eszesen kitartó.”
Torokszorító sorok a javából. Valaha tanították is középiskoláinkban, így szerepeltek például Alszeghy Zsolt és Sík Sándor 1928-ban megjelent retorikai tankönyvében. Nem véletlenül, hiszen a Klebelsberg Kunó-i program lényegét éppen Herman Ottó fogalmazta meg legtalálóbban e soraiban:
„A magyar helyzetének sajátos és kényes voltát jól ismeri és helyesen fogja fel: tudja, hogy mint nemzet szám szerint nem nagy, hogy a számbeli hiányt eszességgel és nemzeti sajátosságainak fenntartásával, kifejtésével lehet legbiztosabban pótolni.”
De hogyan is áll ma ezzel az átlag magyar? – kérdezhetnők, félve persze a lesújtó felelettől. Vagy éppen azt, hogy a fentebbi jellemzés a Trianont kierőszakoló nemzetek közül vajon hányról állítható ki? Kínzó kérdések ezek bizony. Viszont a legkínzóbb kérdés talán mégis a címbeli mondat után az, hogy miként vagyunk ma az adott szó megtartásával?
Igen, az adott szóéval. Székely véreink, ha valakivel valamiben megállapodnak, nem kötnek szerződést, hanem csak kezet fognak és pálinkával koccintanak vele. Ezzel szentesítik, hogy a megállapodást jelző szavak ettől fogva kölcsönösen adottak.
És még egy. Ma a kilencvenöt éve hazánkkal szemben történtekre emlékezünk. Ám eközben feltesszük-e a kérdést önmagunknak, mennyire törekszik ma a magyar a számbeli hiányt „eszességgel és nemzeti sajátosságainak fenntartásával, kifejtésével” pótolni?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info