Nyúlfarknyi hírcikk borzolja a kedélyeket – a Mazsihisz honlapján. Díjakban nem szegény hazánk. Köztük van olyan is, hogy „Szép magyar könyv”. Érdeklődéssel vártam hát, vajon minemű kiadvány részesül ebben idén? Netán olyan, ami a Hargita fenyveseit vagy a Lomnici csúcsokat hozza közelebb?
Merthogy a képeskönyvek virágkorát éljük. Káprázatos képekkel mennyi könyv válik eladhatóvá! Persze az, hogy ettől szebbek lesznek-e, mint a benne lévő szövegektől, más kérdés. No de lássuk a tegnapi hírcikket!
„A Magyarországi zsidóság képes története megnyerte a Szép magyar könyv művészeti kategóriája első díját és a köztársasági elnöki díjat is. Az ünnepélyes díjátadóra, 2015 június 4. (csütörtök), 17:00 órakor kerül sor a Pesti Vigadó Makovecz termében.”
Fel sem tudom fogni, vajh minő veszteség érte volna könyvkiadásunkat, ha nem a (hazai) zsidóságról szól. Ámde rendben, ne érje szó a ház elejét. Legyen hát egy ilyen album is, mi több, kapjon érte díjat, no de ilyen nevűt? Mitől szép magyar könyv, amikor címében az áll, hogy magyarországi zsidóság?
Amúgy egyet e ponton el kell ismerni, éspedig azt, hogy e meghatározás végre pontos. Nem magyar zsidóság, hanem magyarországi. Korábban tisztáztam már, hogy miért, nem ismétlem meg.
Nem sorjázom, könyvpiacunkon hány könyv vár hiába e címre, noha mindkét díjbeli jelző tökéletesen illik rájuk. Csak eszembe jut megint egy régi lapcikk Nyisztor Zoltán tollából (Magyar Kultúra, 1936. augusztus 5-20.). Íme:
„A magyar kultúrtörekvéseknek nem megvetendő jele, hogy a nagy vihar után öt világrészbe szétszóródva, ahol csak valamire való tömegben összeverődött, sajtót is alapított. Ez a sajtó ugyan a legtöbbször a legkezdetlegesebb eszközökkel tud csak dolgozni s inkább a hírközlés, mint a nemzeti összetartás vagy nemzetnevelés szerepét tölti be, de mégis magyar szó a messze idegenben, s ha nem is ösztönzés, legalább alkalom a magyar emlékek és érzések feléledésére. Kevésbé szerencsés és áldásos azonban az a tünet, hogy ezt a külföldi magyar sajtót átlag zsidók szállották meg s fajuknak érthetetlen és káros elkötelezése folytán szinte kivétel nélkül a baloldali politika vizeire rángatják. Így elérik azt, hogy eszmeileg semmi közösségük nincs a mai magyar mentalitással s az egyedüli kapocs, ami még őket idefűzi, tisztán és kizárólag a magyar nyelv. A hivatalos mindenkori magyar kormánypolitikát még valahogy csak kiszolgálják, ha másért nem, hogy szubvenciókért és segélyekért tarthassák a markukat, de azzal a keresztény és nemzeti megújhodással, ami itthon van, semmi közösségük nincs. Szomorú állapot ez, amelyet ideig-óráig tehetetlenségünkben lehet eltűrni, de amibe belenyugodni végérvényesen nem szabad. Nagyon meglep tehát bennünket a hír, hogy egy Délamerikai Magyarság című, erősen szemita és szinte már a baloldaliságot is nehezen tűrő sajtótermék, mely abból él, hogy egyenetlenséget támaszt az argentínai magyarságban, valami mondvacsinált jubileum alkalmával önreklámok görögtüzében jelenhetik meg a magyar sajtó tükrében, sőt valamelyes hivatalos elismerésben és vállveregetésben is részesül. Nem szeretnők, ha a messzeség, mely feledtet és szépít, más ilyen külföldi magyar sajtótermékeket is nimbusszal aggatna tele. Akármilyen messze van is Amerika, saját megbecsülésünk érdekében jó volna végre óvatosabbnak lenni.”
Remélem egyértelmű, miért az idézet, de ha netán mégsem, elárulom. A médiát úgy tűnik, jó ideje azok tartják megszállva, akik nemcsak a szép, hanem a magyar jelzőről is kizárólag önmagukra asszociálnak azonnal. Külföldön és belföldön egyaránt. Eredendő okainak taglalását pedig olvasóimra bízom.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
