Reményik Sándor verse (Miért hallgatott el Végvári?) e sora egyre gyakrabban jut eszembe manapság, amikor mindinkább megtapasztalhatjuk, miként teszik tönkre emberi civilizációnkat nagyon is jól behatárolható körök. Ami egyáltalán nem kevesekben egyfajta általános világmegvetést, embergyűlöletet vált ki – helytelenül.

Nem mai keletű probléma ez persze. A testet, s magát az anyagi világot eleve rossznak, démoninak tekintő ókori manicheus világkép éppen történelmi kataklizmák közepette önti ki láváját. Van, aki ma ennek alapján képes például „bedobni a törülközőt”, s azt mondani elkeseredettségében, hogy itt is hagyja ezt az országot, mert már „nem magyar”. Megértem felindultságát, de az effajta, inkább emóción, mint ráción alapuló döntését semmiképpen sem.

„A savanyú Jóskákat, a nagyképűeket, a vad, erőszakos erkölcsjavítókat, a morcokat, morózusokat, a búsan gubbasztó életfáradtakat, a mindig világítéleteket dörgőket, pokollal fenyegetőket nem kedveli az emberi társadalom, nem vonzódnak feléjük, inkább menekülnek előlük. Ezek sohasem lesznek jó vezetők, embereket az általuk hirdetett eszmének megnyerők és megtartók, embereket fellelkesítők.”

Egyáltalán nem mai nevelési tanulmányból idéztem (Vitéz Pintér József: Csillagok égboltomon. Kiadja a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetsége, 1942). Mennyire fején találta szerzője a szeget! Magukat történetesen hithű katolikusoknak tartókat különösen is megkísért a manicheus világmegvetéssel jegyben járó végítélkezés élők és holtak felett. Annak sorjázása, ki „nincs a pokolban”. Merthogy a „nagy többség” már ott van, vagy ha még nem, úgyis „odakerül”.

Elsősorban nekik szól az Anyaszentegyház (általuk mégis figyelmen kívül hagyott) tanítása ez ügyben. Idézem Franz Spirago remek kézikönyvét (Felnőttek katekizmusa, 1929):

»Az az állítás, hogy több lélek jut a pokolba, mint a mennyországba, nem egyeztethető össze Isten jóságával és irgalmával.

Némely hittudós például Aquinói Szent Tamás (Summa 1, 23, 7.) és Duns Scotus Krisztus Urunk eme szavaira támaszkodva: „Sokan vannak a hivatalosak és kevesen a választottak (Máté 20, 16.) azon a véleményen vannak, hogy több ember kerül a pokolba, mint a mennyországba. Ez a felfogás azonban nehezen egyeztethető össze Isten jóságával. A Szentírás egy isteni tulajdonságot sem hangoztat oly gyakran, mint Isten végtelen irgalmát. Isten országa (=az anyaszentegyház) Krisztus szerint olyan, mint a szántóföld, ahol búza és konkoly terem; olyan, mint a háló, amelyben jó és rossz halak vannak; olyan, mint a nyáj, amelyben bárányok és bakok vannak. Ámde kétségtelen, hogy a szántóföldön általában több a búza, mint a konkoly; halfogás alkalmával több a jó, mint a rossz hal s a nyájban több a bárány, mint a bak. Ha több ember jutna a pokolba, mint a mennyországba, akkor Isten Fiának kereszthalála és megváltói műve alig volna nevezhető Krisztus diadalának a gonosz lélek fölött, hiszen kétségtelen, hogy Isten fia halálával az embereket a pokoltól akarta megszabadítani! Szentek kijelentése szerint egyébként a bűnösök sokszor a halál pillanatában részesülnek egészen különös kegyelmekben, úgyhogy lelkük nagy bánattal telik el s ezáltal a bánat által elnyerik bűneim bocsánatát. Szent Gertrúdhoz így szólt az Üdvözítő: „Ha lelkeket látok meghalni, akik valaha szívesen gondoltak reám, én oly szerető és irgalmas tekintettel nézek reájuk, hogy ők szívök mélyén megbánják, hogy engem egykor megbántottak; ez által a bánat által megmentem e lelkeket a kárhozattól.” Egyébként a halál sohasem szokott egyszerre bekövetkezni. A természetben sem látunk sehol sem hirtelen átmeneteket, minden lassan megy végbe; s így az ember sem hal meg hirtelen, hanem lassanként, amit különben legújabb időkben az orvosi kutatások is megállapítottak. Ha a haldokló megszűnt is már lélegzeni és mozogni, abból még nem következik, hogy lelke már elvált a testtől. Már most: sohasem lehetetlen, hogy a haldokló éppen a legutolsó pillanatban kap különös isteni felvilágosítást, amelynek segítségével áttekinti egész életét, ez áttekintés nyomán igaz bánat támad lelkében, amely megmenti a kárhozattól. Éppen ezért sohasem lehet valamely halottról ítéletet mondanunk, mert sohasem tudhatjuk: nem kapott-e valamely régebben véghezvitt jócselekedete jutalmaként az utolsó pillanatban is különös isteni kegyelmet. Az a felfogás tehát, hogy az emberek kétharmad része elkárhozik s csak egyharmad része üdvözül, semmi alappal nem bír. De azért oktalanság volna Isten végtelen irgalma miatt túlságosan elbizakodnunk és tovább vétkeznünk. Ezzel már a Szentlélek ellen vétenénk.«

Egyenes beszéd. Akárcsak a költő sora: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni.” Legyen bármennyire is nehéz.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info