Ezt mondta a minap Gareth Harding brüsszeli újságíró, a Clear Europe kommunikációs cég igazgatója annak kapcsán, hogy Orbán Viktor kedden az Európai Parlament strasbourgi ülésén továbbra is kiállt a halálbüntetésről való társadalmi vita megtartása mellett. Noha többször foglalkoztam magam is a halálbüntetés kérdésével, de úgy tűnik, valahogy mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, miért szól több érv mellette, mint ellene.
A Néphazugság tegnapi számának hírcikkében olvassuk: „Gareth Harding veterán brüsszeli újságíró, a Clear Europe kommunikációs cég igazgatója semmi kivetnivalót nem talál abban, ha egy demokratikus politikai rendszerben folyik vita az utca emberét foglalkoztató kérdésről. A halálbüntetés támogatottsága, országtól függően, 20–50 százalék között mozog Európában. A lakosság jelentős része igenis megfelelő büntetési formának tartja. Nem mondhatjuk erre azt, hogy ne is beszéljünk róla! S nem nevezhetjük a halálbüntetés támogatóit barbároknak! Nem vagyok a halálbüntetés híve, de megértem, ha mások azok. Normális dolognak tartom, ha erről vitázunk.”
Persze mondhatnók, vannak kérdések, melyekben vita nem lehet, legalábbis szilárd erkölcsi értékrendű társadalomban. De hát hol van ma ilyen? – folytathatnók kérdezősködésünket. Mindenesetre akár van ilyen, akár nincsen, valójában minden azon fordul meg, miként viszonyulunk e kérdésben is Istenhez?
Vannak (elsősorban a betű szerinti értelemhez foggal-körömmel ragaszkodó protestáns fundamentalisták), akik a „Ne ölj!” parancsolatot úgy értik, hogy soha semmilyen körülmények között sem szabad senkit megölni. Csakhogy ha jobban belegondolunk, mást mond erről maga a – Szentírás: „Ártatlan és igaz embert meg ne öless.” (2 Móz 23, 7.) Ennek értelmében a Szentírás igazi értelmét feltáró és megmagyarázó katolikus moralisták kivétel nélkül vallják, vannak esetek, amikor nem bűn az emberölés. Közülük most Tower Vilmos könyvét idézem (Krisztus akarata. Katolikus erkölcstan iskolai és magánhasználatra, 1938):
„Mikor nem bűn az emberölés? Jogos önvédelem esetén. Az életet nemcsak fönntartani (evés, öltözködés), hanem védeni is kötelességünk. Önvédelemből azonban csak akkor szabad embertársaink életét venni, ha a) valaki előzetesen a mi életünkre vagy hozzátartozóink (szüleink, gyermekeink, testvéreink, barátunk vagy gyengébb félnek) az életére vagy más magasabb rendű javunkra tör (például tisztaságunkat veszélyezteti), és ha b) más módon nem tudjuk őt ártalmatlanná tenni (segélykiáltás, ütés, menekülés). A törvényes bíróság halálra ítélhet nagy bűnösöket, mert ez a társadalom jogi önvédelme a közveszélyes egyénekkel szemben.”
De ideidézem Schütz Antal kiváló tankönyvét is (Katolikus erkölcstan, 1941) :
„A rendezett társadalomnak joga van bizonyos nagy bűnöket halállal büntetni (ius gladii). Az Ószövetségben Isten maga meghatározta azokat a bűnöket, melyeket halállal kellett büntetni, s az Újszövetségben Szent Pál azt mondja az államhatalomról: „Nem hiába hordozza a kardot; mivel Isten szolgája, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki gonoszat cselekszik.” (Róm 13, 4.) Ésszel is könnyű belátni, hogy ha az egyesnek van joga önvédelemből másnak életét kockára tenni, akkor az államtól sem lehet elvitatni azt a jogot, hogy halállal sújtsa azokat, kik a társadalom létét veszélyeztetik; a beteg testrészt el kell távolítani, ha az egész szervezetet veszélybe dönti. Amint azonban jobb az orvoslás, ha nem kell elmetszeni a beteg tagot, éppúgy jobb és kívánatosabb állapot, hogy a társadalom ne szoruljon rá a halálbüntetésre. De ezt csak intenzív keresztény neveléssel lehet elérni.”
Igen, alighanem itt van ama bizonyos elásva: csak intenzív keresztény neveléssel lehet elérni ezt. Azonban világunkban, pláne Európában, azon belül is Brüsszeltől Budapestig hol van ilyen nevelés? A minap egy hazai protestáns főpásztor (nem pedig püspök, amint a múltkor tisztáztam) bedobta a nagy „adu ászt” a halálbüntetés bevezetése ellen: ha halállal büntetünk valakit, nem adunk akkor neki lehetőséget a megtérésre.
No de ne személyeskedjünk, ne firtassuk, hogy az ezt nyilatkozó hány személyt térített Jézus hitére (amit a jelek szerint teljesen ő sem vall). Csak egyet szögezzünk le, de mindenkorra: a halálbüntetés csak égbekiáltó bűnök elkövetése esetében szolgálhatna végső elrettentő eszközként (korábban felsoroltam már ezeket), pláne olyanoknál, akik többszörösen visszaeső közbűntényesek, mint amilyen Bándy Kata gyilkosa.
Hát ennyit arról, mit tanít a Szentírás és a józan ész e kérdésben. S ha valakinek ennyi sem elég, annak alighanem Jézus Krisztus is hiába beszélne.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info