Bizonyára nem állok egyedül azzal, ha azt állítom, hogy Gárdonyi Géza a legmélyebben szántóbb magyar íróink közé tartozik. Mégis úgy tűnik, valahogy kevesen ismerik gondolatait. Pedig ezeket ő maga mintegy külön rendszerezte két könyvében (Földre néző szem, Én magam). Szemelgessünk most egy kicsit ezekből, bízva abban, hogy jön még talán egy jobb kor, melyben az őáltala megfogalmazott értékek újra meghatározzák majd az embervilágot, legalábbis annak ideálisan gondolkodni tudó s merő részét!
Itt van mindjárt egy gondolata a szép nemről:
„A művelt nők társasága a legkellemesebb. Gondolkodásuk csapongó, szökdécselő. Állatiságtól mindig iparkodnak távol lenni (hiszen a női öltözet fejlődése nem egyéb, mint az emberi test eszményítésére való törekvés), sok finomság, gyengédség van bennük, és tiszta, önzetlen szeretet is.”
Igen, a valóban eszményi nőn, ahogyan kortársai közül Prohászka Ottokár fogalmazott, ott van „Isten művészkezének” a nyoma. Sőt Gárdonyink még többet mond:
„A nő a színpadra nem úgy lép, mint a férfi. A nőnek a teste a fő kincse: azt viszi oda, hogy ragyogtassa, ahol legtöbben látják. Kevés válik ki közülük, mert kevés tud lelkibb lenni, mint testi. Haj pedig a női lélek, ha ki tud bontakozni a földiségből, sokkal finomabb, fenségesebb, mint a férfié! A trombita is zene, a hárfa is zene. De a trombitát csak nagy széllel lehet megszólítani, holott a hárfa a gyönge szellő érintésére is megzendül. A hárfa a női lélek.”
Mintha Krisztus alteregója, a pap beszélne belőle, amikor a nő igazi énjéről, hivatásáról nyilatkozik:
„A nőben mindig az anyát tiszteljük. Akkor is, ha még távol van az anyaság. Akkor is, ha már rég túl van rajta. A Végtelenség láthatatlan örök folyama érint meg mindig, ha anyát látok. Isten gyümölcsfája ő. Őreá száll virágul a Végtelenségből jött lélek. Az ő szíve véréből sző magának testet. Mindig érzem, hogy Isten megbízottja ő. Az Ég szivárványa le hogy ér, női vállat érint.”
És arról is van szava, miként kell viszonyulnia a dolgok rendje szerint a két nemnek egymáshoz. Neuralgikus pont ez jó ideje sokaknál. Éppen ezért is oly fontos, hogy e téren is inkább írónkhoz forduljunk eligazításért, mint a hamis „egyenlősdit”, a divatos „önmegvalósítást” hirdetőkhöz:
„A férfi magában: kerek egész. A nő: mindig tört szám, s a kiegészítését mindig másban találja. Az a más többnyire férfi, de lehet nő is. Két nő már lehet egy egész, három még inkább, de egy nő egymagában a saját érzése szerint is hiányos ember.”
S mit gondol a házasságról? Nem nehéz ezek után megfejtenünk:
„Mikor olyan nőhöz mégy, akit az értelmed nem hozzád illőnek ítél, és mégis indulsz, mégis mégy: kötélen vezetett állat vagy.”
Az ilyen, Zola regényeiből oly ismert „nagyvilági hölgyek” kapcsán írja:
„A városi nő élettörténete – egy arcbőr története.”
A nőben csupán amolyan szexuális játékszert látó freudista megközelítéssel szemben pedig így vall:
„Minden forró víz lehűl, ha leveszik a tűzről. Ez történik a házassággal is, amely testi lángokon forr meg.”
Az eszményi házasság pedig az egymásnak való teljes lelki-testi önátadáson alapszik:
„Sok-sok házasság boldog volna, ha a férfi épp oly figyelmes maradna a nő iránt, mint az esküvő előtt volt. A nő pedig oly szemérmes és angyali.”
Aki ilyen idealisztikusan vall a nőről, asszonyról, szerelemről, házasságról, az élet megannyi kérdésében sem tehet mást, minthogy az igazat, a szépet és a jót keresse Platón nyomán. Így van a művészek, az írók, költők értékelését illetően is.
Különbséget tesz például az egyes művészek gondolkodása között:
„Festők és zenészek többnyire kedves emberek és felületes gondolkodásúak. Sokat forognak a világban és így nagy az élettapasztalatuk, de mélyen fekvő témákról nem lehet velök beszélni, mert többnyire keveset olvasnak és így a tudásuk inkább az egyéni tapasztalatok halmozottsága, mint az emberiség értelmi tárházából valók. Ha olyan festővel vagy zenésszel kerültök össze, akinek a társasága nem kellemes, tőlük a legkönnyebb megszabadulni. Csak dicsérni kell előttük egy versenytárs munkáját.”
Miként is viszonyul az igazi író az ideákhoz? Erre is megfelel:
„Némely írók egész életüket arra szentelik, hogy lapokat fűznek az emberi idealizmus könyvéhez. Más írók meg azon dolgoznak, hogy azokat a lapokat egyenkint kitépik, és mosolyogva elszaggatják.”
Azt is elárulja, hol kezdődik az igazi íróiság:
„Az író annál az egy csepp tentánál kezdődik, amellyel először ír valami olyat, amit még őelőtte nem írt soha senki.”
Éles szemmel látja meg továbbá az oly sokak által nem érzékelt különbséget író és újságíró között:
„Író és újságíró között csak annyi a különbség, hogy az újságíró megmártja a tollát és gondolkodik. Az író meg előbb gondolkodik, és csak azután mártja meg a tollát.”
Hatalmas igazságot rejt magában aztán alábbi megállapítása is:
„Nagy emberek életrajzaiban felháborító indiszkréciókat tálalnak fel az írók, azaz dehogy írók, sertésorrú turkálók. Az alacsony érzésű falja ezeket a firkálmányokat, mert csak az érdekli, hogy honnan jött elő ez az emberi tünemény? s hogyan lett azzá, ami lett? Külsőségekben keresik az okokat, s azt gondolják, hogy azonos körülmények között belőlük is az lehetett volna. Mintha bizony a tyúkból lehetne sas, ha véletlenül a sziklák ormán kel ki a tojásból.”
Éppen ebből következik, hogy mélységesen megveti kora naturalista íróit, akik az emberi lét vegetatív szintjein megragadnak, akik nem ismerik a lélek szárnyalásait és a szellem hódításait, csak a testiség, az érosz korlátlan hatalmát hirdetik. S tanácsot ad arra, mit kezdjünk velük:
„Ne vitatkozzatok Istenről, lélekről, halhatatlanságról soha senkivel. Akinek a lelke fejlettebb, mint a teste, mindezeket úgyis érzi, akinek meg a lelke fejletlenebb, mint a teste, annak beszélhet akár maga Jézus Krisztus, nem lehet neki bebizonyítani.”
Gárdonyi idealizmusa továbbá különösen is megnyilvánul a műveltség legrégibb hordozójáról, a könyvről vallott felfogásában. Mondhatnók örök zöld téma, miként gondolkodnak a lélek művészei olvasmányaikról. Gárdonyi a maga klasszikus tömörségével ezen a téren is brillíroz:
„Mégiscsak nagy valami, ha elgondoljuk, hogy a világ száz legokosabb, legkedvesebb emberét betehetjük a szobánkba. S nem foglalnak el nagyobb helyet, mint egy vadászpuska hossza!”
Csakhogy egyáltalán nem mindegy, mit olvasunk. Vörösmartynál találjuk (A merengőhöz): „Egész világ nem a mi birtokunk; / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.” De idézhetnők Clairvauxi Szent Bernátot is, aki szerint a természetben járva, a nők, virágok, állatok közelségében gyakorta többet tanulhatunk az élet titkaiból, mint a mégoly tudós könyvekből. (Lehet, hogy Gárdonyinak éppen ezért volt könyvtárában annyi biológiai, botanikai, zoológiai műve?) Mi az igazság e téren?
„A könyvtárt összeállítani nem lehet egy rántásra. A könyvszerető ember egész életén át szemelget, válogat. Könyvtár-összeállításban irodalomtörténethez igazodni… Ne felejtsük el, hogy az irodalomtörténetet tanárok csinálják! A tanárok egy rendbe iktatják a szenet a gyémánttal, és a verebet a fülemilével.”
Így vall az egri remete, akinek több mint tízezer kötetes könyvtára volt, s mégis olybá tűnt előtte, sohasem a mennyiség, mindig a minőség számít. Ha valaki, ő aztán tényleg egész életén át szemelgetett, válogatott, vallva szintén Vörösmartyval, hogy igenis ment a könyvek által előbbre a világ. Ezért fogadhatjuk meg intelmét mindenkor:
„A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag.”
Aki annyira idealista persze, mint ő, többnyire igen hamar csalódik környezetében. Nem valamiféle filozófusok hatására önmagára erőltetett pesszimizmus ez nála, hanem az örök igazságkereső fanatikus kitartása eszméi és eszményei mellett. Ezért, hogy ő, aki annyira szereti a színpadot, Thália fényes csarnokait, mégis így ír:
„Némelyik fővárosi színház feliratát is meglehetne igazítani: A külföldi drámairodalom szemétlerakodó telepe.”
Amikben, teszi hozzá, olyan darabokat adnak elő, amiknek a valódi élethez közük sincsen:
„A mi népszínmű-íróink úgy főzik a pörköltet, hogy több benne a paprika, mint a hús.
A népszínművek asszonyai cifraruhásak. A hajok fel van sütve. Sohase dolgoznak, csak a szoknyájokat riszálják s örökké csókolódznak. Ilyenféle parasztnép Magyarországon nincsen.”
Gyakran tűnt fel neki, főként budapesti évei alatt, mennyire eltávolodott a városi, pláne fővárosi honpolgár az idealizmustól. Akit csak a „vagyonosodás” érdekel, anélkül, hogy tudná, mikor vagyonosodunk valójában? Gárdonyi erre is tudta a feleletet:
„Mikor vagyonosodunk?
Az ember azt feleli:
– Amikor kapunk.
Az angyal azt feleli:
– Amikor adunk.”
Csakhogy, amint észreveszi, a városlakók zöme nincsen tisztában azzal, meddig terjed jó esetben a pénz hatalma:
„A pénz okos embernek: zsebben ülő szolga.
Az oktalan embernek: zsebben ülő úr.”
Az „oktalan ember” prototípusa nem véletlen, hogy nála a „pesti ember”. Az általa lakott főváros valósággal elriasztja:
„A vonat elhagyta Rákost. Az idő napos volt; az ég kék. S a távolban egy nagy sárgásbarna köd-hegy látszott. A földtől az égig ért. De nem köd volt, hanem szennyes levegő. Egy útitársam kipillantott az ablakon és szólott: – Közeledünk a fővároshoz.”
De miért is olyan idegen, sőt ellenséges világ számára a tömegek által megcsodált, urbanizált Budapest, benne a „pesti ember”?
„A pesti ember. Nem mondhatjuk, hogy fővárosi ember, mert akármi más európai főváros a nemzet életerejének buzogó pontja. De hol buzog Budapesten a magyar élet? Nézzük Párizst, Londont, vagy csak a szomszédban Bécset: osztrák levegő, osztrák-német lakók; az építkezésben német művészietlenség; szokásokban német becsületesség, melegség; családok látogatják egymást, vendéglőkbe, színházakba csoportokba érkeznek. Magyar-e a levegő Pesten? Magyar-e az utcák képe? Látsz-e az építkezésekben valamit, amiben magyar lelket érzel? Hallgasd a beszédüket, nézd a mozgásukat, nézd az udvariasságukat. A nyáj-ösztön hiánya. Minden ember elkülönzött lélek. Egymással ha találkoznak, nem látsz örömet az arcon, beszélgetésükben hallgat a lélek belseje; búcsúzkodó kezök nem meleg.”
Gárdonyi valósággal undorodik az embertömegektől. Nem, aligha valamiféle pszichológiai defektus ez nála. Indoka ezúttal is hajszálpontosan igaz:
„A méhkas, azt mondják, kicsiben képe az emberi államnak. Én azonban azt látom, hogy a méhek állama tökéletesebb. Náluk a herék az alsórendűek.”
Ebből adódóan megvan a véleménye a respublikáról, a közről:
„Emeljetek kalapot azon oltár előtt, amelyen Közvélemény őistensége áll; de a szobátokból vessétek ki a képét. Nem született még a világon olyan ember, akire, míg a földön élt, kellő becsüléssel nézett volna a Közvélemény. Jézus a világ legjobb embere volt és a Közvélemény a latrok közé vetette. Kolumbust bolondnak ítélte a Közvélemény. Dobó börtönben őszült meg. Petőfit hencegő vándor komédiásnak nevezte a Közvélemény, majdnem agyon is verték, mikor képviselő akart lenni. Viszont érdemtelen embereket az érdemesek helyére állított. Minek beszéljek erről: ott a világtörténelem. Ostoba ember az, aki a Közvélemény órájához igazítja a magáét.”
Vissza-visszatérő gondolata e ponton is ez:
„Az igazi arisztokraták nem a bárók, grófok, hercegek, hanem azok, akik különvalóknak érzik magukat a testüktől.”
Ezek után a legtermészetesebb, hogy Gárdonyi mélységesen megveti az ateizmust:
„Nézd meg azokat, akik azt mondják: Nem hiszek a földöntúli életben: mind olyan ember, aki a testén érzi én-nek. S nézd meg azokat, akik bizalommal emelik szemöket az égre, az mind érzi, hogy nem a test az én, hanem a testet mozgató erő.”
Bizony már a saját korában is telve volt a könyvpiac ateista művekkel. A nagybetűs Közvélemény valósággal falta ezeket. Ellenük, amint az addig is lenni szokott, csak a tehetősebb és bátrabb katolikus papok tiltakoztak érdemben cikkeikben, könyveikben. No meg íróink közül éppen Gárdonyink:
„Atheista könyvek… Elirtóztatnak, mint azok a lábtörlők, amelyeken ez a mondás olvasható: Isten hozott! S a vendég az Isten szent nevébe törli a sáros lábait.”
Ezért írná legszívesebben albumukba:
„Mégis csak furcsa, hogy a világmindenségre azt mondjátok: – Van. Arra meg, aki csinálta, azt mondjátok: – Nincs. Meg akarjuk érteni a világegyetemet, pedig egy tyúktojás rejtelmei is kétségbe ejtenek bennünket.”
Folytathatnók a sort, mégis, a fentebb szemelgetett mondatok után csupán azt tudom írni: már csak azért is jó magyarnak lenni, mert volt és van egy Gárdonyink. Hiszen ma is itt van, amennyiben őt olvassuk, s iménti intelmei szerint igyekszünk élni. És lesz is, ha ezt tesszük továbbra is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info