Vállalva ismét a darázsfészekbe való nyúlás ódiumát e kérdés feltevésével és pláne megválaszolásával, ismét idézni fogok. Idézni egy olyan letűnt időből, amikor még e kérdésre higgadtan, indulatoktól mentesen igyekeztek feleletet találni, teremtett világunk egysége megőrzése érdekében.
Merthogy a két nem egységének megbontására irányuló törekvés alighanem az egyik, ha nem éppen a legnagyobb rákfenéje emberi civilizációnk legújabb kori történetének. S gyakorta megesik, hogy ha valaki ezt egyáltalán felveti, azonnal olyan támadás éri, mintha legalábbis a hazáját árulta volna el.
Vannak ugyanis önmagukat liberális jogvédőknek nevezők, akik szerint mindenki egyenlő képességű és ezért mindkét nem bármiben ugyanarra képes. És akik ezt hirdetik, automatikusan elvárják, hogy a legkisebb pisszenés nélkül tudomásul vegyük ezt. Azt, hogy mi jogon, nem árulják el viszont.
Erre való tekintettel, mint amúgy az élet oly sok más terén, legjobb, ha bölcs eleinkhez fordulunk igaz tanácsért. Idézek tehát egy beszédből, ami az Országos Katholikus Tanügyi Tanács ülésén annak elnökétől, dr. Szentgyörgyi Jordán Károlytól 1907. május 23-án hangzott el. Íme:
»De nézzük immár, Uraim! a feminizmusnak azt a hiú törekvését, amely minden pályát meg akar nyitni a nők előtt. Én ezzel szemben nem akarok itt most azzal az okoskodással előállani, hogy ha a nők előtt megnyitnak minden kenyérkereső pályát, akkor ugyan meg fog kétszereződni a munkaerő, de felére fog leszállani a munkabér! Hogy, amit előbb a férfi maga keresett meg, azt ezután a férfi és nő együttesen fogja megkeresni; tehát a munkáért való eme harcban alighanem mind a ketten rosszul járnak. Azzal sem állok elő, hogy minek fölszabadítani a nőket s megnyitni előttük a tudomány összes csarnokait, amikor eddig sem volt közöttük valami lángész, sőt mondhatni a tehetségesebbek száma is csak korlátolt közöttük. Én ilyenekkel nem állok elő, mert tudom, hogy az efféle okoskodások csak ideig-óráig, csak ilyen vagy amolyan viszonyok közt állanak meg. Én csak arra a kétségtelen, és soha, míg a világ világ lesz meg nem dönthető és meg nem változtatható tényre mutatok, hogy a nő csontvázára, izomzatára, idegrendszerére nézve gyöngébb a férfiúnál; sőt szellemi erőre nézve is, bár ez az agyvelőben levő szervi okokra állítólag vissza nem vezethető, úgy gondolkodásában, mint főleg ítélőképességében gyöngébb a férfiúnál.
Szóval, a nő egy föltétlenül passzív, szubjektív, legtöbbet a saját énjével, gyöngeségével foglalkozó, mindent önmagára vonatkoztató emberi lény; míg a férfi egy aktív, objektív, inkább a külvilággal törődő s mindent a maga tárgyilagosságában szemlélő emberi lény!
A tudomány által, a természet tényei által, a tapasztalat mindennapi adatai által igazolt eme úgy testi, mint szellemi különbségre mutatva, merem állítani, hogy a nő nemcsak hogy nem született olyannak, mint a férfi, de soha semmiféle fölszabadítás által sem fog oda fejlődni, ahová a férfi! Sőt azt is merem mondani, hogy mindaddig, amíg a nő fiziológiailag és anatómiailag férfiúvá nem alakul, pedig nem alakul soha; míg passzivitását és szubjektivitását, gondoskodásának központias szerepét meg nem semmisíti: mindaddig a feminizmusnak abbeli törekvése és erőlködése, hogy a nőket férfiasítsa, őket a férfias munkára fölszabadítsa, nemcsak hiábavaló, de a legtermészetellenesebb törekvés. Nem egyéb az, mint a természet ellen való merénylet, mely büntetlenül nem marad és nem is maradhat!
Elismerem én, Uraim! sőt magam is állítom, hogy tudás és foglalkozás kell a nőnek is. De ez csak olyan lehet, mely az úgynevezett gyöngéd nemhez illő és méltó, tehát női tudás és női foglalkozás! Itt, ebben a keretben hadd fejtse ki aztán énjével eltelt érzelmeit, énjéből kiinduló akaraterejét, énjében összpontosuló gondolatait. S ott, ahol a férfi akaratereje nem tűri meg a gépies korlátokat, ott, mint a férfi oldala mellé Istentől adott segítőtárs, ott hadd mozogjon az ő türelmesebb természetével. Így nyilatkozik meg aztán a maga igazában az az egységes társadalmi test, amelynek teremtő feje, íme, a férfi, gépiesen reprodukáló végtagjai a nők. És ezt az egységes társadalmi testet józan ésszel nem lehet úgy rekonstruálni, hogy annak minden szerve csupa teremtő fejekből álljon! Mert akkor már nem egységes társadalmi test lesz az, hanem lesz egy szörny, egy valóságos monstrum!
Látható már ezekből is, Uraim! hogy az ilyen gondolatirány, mely hozzá még a nőnek természettől megszabott rendeltetéséről, a családalapításról is azt meri hirdetni, hogy önző családi érdek, tehát a nőnek ezt az egyetlenegy nem önmagáért, hanem másért, a közért, a társadalomért, az egész emberiségért való hivatását zavaros fejjel egyéni érdeknek meri nevezni, míg a társadalmi munka iránt való igazán egyéni, mert sokszor csakis a saját hasznáért tanúsított fogyatékos érdeklődését közügyi dolognak gondolja, mondom, az ilyen gondolatirány komoly számításba nem jöhet. És most ítéljenek, Uraim! Ítéljék meg: nekem van-e igazam, vagy pedig a feministáknak?«
Hangsúlyozom, ismét csak idéztem. A kérdés ugyanis, akár csak a reá adott fentebbi válasz, valahogy fölöttébb aktuális.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info