Hetven éve, 1945. május 1-én hunyt el dr. Paul Joseph Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere. Azon politikusok közé tartozik, akikről a köztudat eleve csak rosszat feltételez. „A hazugság atyja” – legyintenek nevét hallva. De akik ezt teszik, olvasták bármelyik művét is?
Nem, nem a szimpátiát kérjük számon, csupán a tudást, ami nélkülözhetetlen bárki vagy bármi megítéléséhez. Hiszen csak ha valamit vagy valakit egyáltalán ismerünk, akkor tudunk hozzá pozitívan vagy negatívan viszonyulni.
Goebbels műveinek csak töredéke olvasható magyarul, mégis fontos kordokumentumok. Ezek között egy könyve szerepel (Naplóm, 1942), és tucatnyi beszéde, melyek kivétel nélkül felkerültek 1945-ben „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek I. számú jegyzéké”-re.
Mégis, az „objektivitás”-ra oly kényes történelemkönyvek ezeket valahogy nem idézik, vagy legfeljebb egy-egy kiragadott mondatot belőlük. Csak rámondják, hogy ő volt a „hazugság atyja”, holott e kifejezés foglalt. Maga Jézus Krisztus nevezte így a farizeusokat (Jn 8, 44), Goebbelsről pedig e művek szerzői sem mondták, hogy farizeus lett volna. Ennyit hát a jelző eredetéről és ilyetén alkalmazásáról.
No de ha már reá emlékezünk, hagyjuk hátra a róla szóló irodalmat! Vegyük elő anyanyelvünkön megjelent beszédeit. Azok, akik őt élőben hallották, még ha nem is értettek vele feltétlenül mindenben egyet, elismerték széleskörű irodalmi és nyelvi műveltségét, ragyogó szónoki képességeit. (Azt a még ezt is elfeledők vagy inkább elfeledtetni akarók nem szokták elmondani, hogy Goebbels német irodalom és dráma szakon végzett 1922-ben a Heidelbergi Egyetemen, ahol bölcsészdoktorrá avatták.)
E beszédeiből válogattunk most perdöntő részleteket. Itt van mindjárt az 1935. évi Nürnbergi Pártnapon elmondott beszéde, a „Kommunizmus álarc nélkül”.
KOMMUNIZMUS ÁLARC NÉLKÜL
»A bolsevizmus tudatosan forradalmasítani akarja a népeket. Nemzetközi támadó szellemű irányzat. Ellenben a nemzeti szocializmus csak Németországé, és úgy is mint elgondolás, úgy is, mint gyakorlat, nem kiviteli árú. A bolsevizmus tagadja a vallást, úgy is mint elvet, úgy is mint alapvető elgondolást. A vallásban a „nép ópiumát látja”. A nemzeti szocializmus ellenben a hittel, az istenhívő és transzcendentális idealizmussal szemben, mely a nép faji lelkének természet adta módon megfelel, nemcsak toleráns, hanem tettel küzd érte. Míg a nemzeti szocializmus az európai kultúra új formáját igyekszik bevezetni, addig a bolsevizmus a zsidóktól vezetett nemzetközi ember söpredékének hadüzenete maga a kultúra ellen. Nemcsak polgárellenes, hanem kultúraellenes is.
Végkövetkeztetésében a bolsevizmus a nyugat minden gazdasági, szociális, állami, kulturális és civilizációs vívmányának megsemmisülését jelenti, egy gyökér nélküli nomád nemzetközi összeesküvő csoport javára, amely a zsidóságban találta meg képviseletét. Ez a nagyvonalú kísérlet, amely azt célozza, hogy a kulturált világot sarkaiból kiemelje, annál is inkább veszedelmes, mivel a Kommunista Internacionálé mesteri kendőző művészettel már régebben megnyerte éppen annak az európai intelligenciának jelentős részét védőjéül és úttörőjéül, amelynek lelki és szellemi megsemmisítése a bolsevista világforradalom első célja.
A bolsevizmus, amely magában véve hadüzenet a szellem ellen, szereti magát a szellem előharcosának mutatni. Ahol a körülmények úgy kívánják, úgy jelenik meg, mint a báránybőrbe bujtatott farkas. A hamis álarc mögött, melyet az idő és alkalom szerint változtat, a világrombolás ördögfintora vigyorog. Ahol a bolsevizmus teóriája a gyakorlatba ment át, a munkás és paraszt beígért paradicsomából borzalmas sivatag lett, mely az életet elsenyvesztette és megfojtotta.«
A terror mértéke
»1919. április 30-án a müncheni Luitpold gimnázium udvarán 10 túszt, közöttük egy nőt, lőttek le hátulról a kommunista-terrorista Eglhofer parancsára a zsidó szovjet kiküldött Leviné, Leviné-Nissen és Axelrod közreműködésével. A holttesteket a felismerhetetlenségig megcsonkították és kirabolták. A zsidó Kun Béla, akit valóban Kohn Áronnak hívtak, bolsevista uralma alatt Budapesten 1919-ben 20 túszt gyilkoltak meg. Spanyolországban az októberi forradalom alatt, mint azt a kommunista vezér, Garcio, a Komintern 1935. július 31-i kongresszusán kifejezetten hangsúlyozta, „kommunisták vezetése alatt” Oviedóban 8, Turónban 17 foglyot lőttek le, 38 foglyukat pedig egy kommunista lázadás védelmére a Pelayo kaszárnyában a lázadók éle előtt sorakoztattak fel s dobtak a sortűz áldozatául.
Félelmes és borzalomkeltővé válik ez a véres lista, ha a kommunista tömeggyilkosságok majdnem hihetetlennek látszó számadatait hozzávesszük. Klasszikus példa a párizsi kommün 1871-ben, melyet Marx károly olyan szenvedélyesen ünnepelt s melyet a mai szovjet, mint példáját a világforradalomnak, dicsér. Az áldozatok száma meg sem határozható. Kun Béla, a zsidó Cseka-tag, hasonló értékű kísérletet vitt véghez 1922. júliusában Krímben, ahol 60-70 000 embert lövetett agyon. Ezeket a kivégzéseket legnagyobb részt gépfegyverrel hajtották végre. Az alupkai városi kórházban 272 beteget és sebesültet cipeltek ki hordágyon s mint azt a vöröskeresztes hivatalos jelentése Genfben bizonyítja, lőttek agyon a kórház kapuja előtt. A zsidó Kun Béla 133 napig tartó magyarországi rémuralma alatt számtalan embert gyilkoltatott meg, akikből hivatalosan 570 nevet tudtak összeállítani. Tsiangkaicsek, a kínai marsall, 1934 novemberében közölte, hogy a kommunisták Kiangsi tartományban 1 000 000 embert öltek meg és 6 000 000 embert fosztottak ki teljesen.
Mindezen véres és borzalmas események koronája azonban az a tömeggyilkolás, amely Szovjet-Oroszországban folyik.
A kivégzettek száma maga a szovjet által adott és megbízható forrásokból kiegészített adatok alapján a szovjet uralom első 5 évében kereken 1 860 000-re rúg, ebből 6 000 tanító és tanár, 8 800 orvos, 54 000 tiszt, 260 000 katona, 105 000 rendőr, 48 000 csendőr, 12 800 hivatalnok, 355 000 intellektuel, 192 000 munkás és 815 000 paraszt.
Maga a szovjet statisztikus, Organovszkij, az 1921-22-ben éhen halt parasztok számát 5,2 millióra becsüli. Az osztrák bíboros-érsek, Innitzer, 1934. júliusi kiáltványában a szovjetben éhen haltak számát sok millióra becsülte. A canterbury-i hercegérsek az angol felsőházhoz intézett beadványában 1934. július 25-én az éhhalált halt áldozatok számát „inkább 6, mint 3 millióban” jelöli meg.«
Egyház- és vallásüldözés
»1925. április 16-án a bolsevisták felrobbantották a szófiai katedrálist. 1927 júliusában a kommunisták a bécsi igazságügyi palotát gyújtották fel. Az 1930. január 22-i Lenin-ünnepségek alkalmából Moszkvában a XIV. században épült Szomonov-klastromot a levegőbe röpítették.
A Kommunista Internacionálé programjában nyíltan és szabadon megmondják, hogy a „vallás ellen szisztematikusan és keményen küzdeni kell”. Lenin művének 4. kötetében a következőket mondja: „A vallás a nép ópiuma. A vallás a szellemi snapsz egyik fajtája!”
Bucharin az istentagadók második kongresszusán a következőket mondta: „A vallást szuronyt szegezve kell meghódítani!” A zsidó Gubelmann, aki Jaroslavski név alatt a „küzdő istentagadók szövetségének” a vezetője Szovjet-Oroszországban, mondta: „Kötelességünk minden vallási világnézetet megsemmisíteni.” „Ha egy bizonyos osztály győzelméért 10 millió embert meggyilkol, mint ahogy ez az utolsó háborúban történt – akkor ennek így kell lenni s ezt így kell csinálni.” „Az Istentelen” havonta megjelenő folyóirata a küzdő istentelenek szövetségének a következőket írta 1930. november 6-án: „Fel fogjuk a világ összes templomát gyújtani s az összes fogházakat le fogjuk rombolni.”
A vallásoktatás az összes szovjet-oroszországi iskolákban meg van tiltva: e helyett tantervszerűen marxista istentagadást tanítanak. 18 éven aluliaknak tilos istentiszteleten és imákon részt venni. Az 1929. április 8-i törvény minden szellemi és hitközösségi jogot elvett. A papság és családjuk a jogfosztott szovjet polgárokhoz tartoznak, akiknek munkára, kenyérre és lakásra való joguk automatikusan megszűnt és bármikor száműzhetők.
Így néz ki a teoretikus világnézeti és törvényes alapja a bolsevista istentagadásnak. A gyakorlat ennek teljesen megfelelő:
1930-ig a szovjet uralom alatt 31 püspököt, 1600 papot és 7000 szerzetest gyilkoltak meg. A legutolsó, 1930-ból való adatok szerint fogházban sínylődik 48 püspök, 3700 pap és 8000 szerzetes és apáca. A 3. internacionálé elleni genfi nemzetközi egyesület 1935. augusztus 6-án az Oroszországban elfogott, száműzött vagy meggyilkolt papok számát 40 000-ben adja meg. Majd mindegyik ortodox templomot és kápolnát szétrombolták vagy bezárták, vagy klubokká, mozivá, terményraktárrá stb. alakították át.
A németországi istentagadó propaganda, mielőtt mi a hatalmat átvettük volna, méltó hasonmása volt az előbb ecsetelt állapotoknak. A szociáldemokrata „szabadgondolkozó egyesületnek” 600 000 tagja volt. A kommunista „proletár szabadgondolkozó egyesületnek” közel 160 000 tagja volt. A marxista istentagadásnak majdnem kivétel nélkül zsidók voltak a vezetői, többek között Weinert Erich, Abraham Félix, dr. Levy-Lenz és mások.
Rendszeres gyűléseken, közjegyző jelenlétében, aki az egyházból való kilépési nyilatkozatot 2 márka díjazás ellenében hitelesítette, folyt a küzdelem az istentelenségért. Ennek következtében 1918-1933-ig Németországban az evangélikus egyházból kereken 2 és félmillió lélek lépett ki. Ezen istentagadó egyesületek nemi programját a következő követelések jellemzik, melyeket annak idején nyilvánosan, gyűléseken és röplapokon közöltek:
A magzatelhajtás elleni törvény megszüntetése, díjtalan magzatelhajtás az állami klinikákon: a prostitúció megszüntetése elleni harc: a polgári kapitalista tévelygések megszüntetése a házasságkötésnél és válásnál, a hivatalos nyilvántartás nem kötelező: a gyermek társadalom általi felnevelése: a nemi aberrációk büntetlensége, az úgynevezett nemi bűnösök amnesztiája.«
A BOLSEVIZMUS ELMÉLETBEN ÉS GYAKORLATBAN
Az 1936. évi Nürnbergi Pártnapon tartott és ezzel a címmel megjelent beszéde hajszálpontos látlelet a bolsevizmus elméletéről és gyakorlatáról.
A bolsevizmus eszméje minden szokás és kultúra elvadítása és feloszlatása
»A bolsevizmus eszméje minden szokás és kultúra lelkiismeretlen elvadítása és feloszlatása, a népek elpusztításának ördögi céljából, csak zsidó agyban születhetett meg. A bolsevista gyakorlat a maga rettenetes és vértől csöpögő borzalmasságával is csak zsidó kézben képzelhető el. Természetes azonban, hogy ezek a zsidók a háttérben igyekeznek maradni, és hogy részességüket és bűnösségüket a nyugat-európai bolsevizmusban el akarják vitatni: mindig ezt tették, és ezt is fogják tenni mindörökké.
A bolsevista propaganda széles tervvel dolgozik. Célja: a világot megsemmisíteni. Az idegen országokban téves képet kelt a bolsevizmusról. Ezek többnyire a naivabbnál is naivabbak. De léteznek és már létezésükben is megteszik a hatásukat. A bolsevizmus gyakorlata azonban más. A nyugat-európai munkás szereti a Szovjetunió proletár államában a saját államát látni. Mintha Oroszországban sikerült volna a munkásosztálynak a kapitalista zsákmányolókat „likvidálni”, és a proletárdiktatúrát behozni. A felszabadult munkás kovácsolja állítólag ott az államát, „a dolgozók hazáját”.
Ahogy a politikában izgat a bolsevizmus, épp úgy megvannak a demagógjai a gazdasági élet területén. A bolsevista államban a munkásnak állítólag paradicsomi élete van. Még 1932 áprilisában követelte a „Rote Fahne” egy választási felhívásában: „A bércsökkentésnek vége, magasabb bért, 7 órás napot, 40 órás hetet, teljes bérkiegyenlítődéssel.” Hogyan is van a fejlődés magában a Szovjetunióban? A kenyér ára kilónként 9 kopekről 75-re emelkedett 1928-tól 1935-ig. Egy szovjet munkásnak a havi bére a kenyérárhoz számítva 78, 5 százalékkal esett. Ha egy orosz munkás élni akar, akkor ma a Sztahanov rendszere szerint kell dolgoznia, ami a munkateljesítményt olyan magasra szabta, hogy a munkásság tömege azt soha el nem tudja érni. Ennek bérlevonás a következménye.
1932-ben a „Rote Fahne” cikket közöl, egy polgártárs lakásviszonyairól a Szovjetunióban. Állítólag igénye lenne egy kétszobás lakásra, villanyvilágítással és központi fűtéssel. A valóság pedig ez: a „Leningadszkaja Pravda”-ban, egy kommunista újságban, írja egy munkásnő: „A másfél éves fiammal, bátyámmal és tuberkulózisos nővéremmel lakom egy sötét szobácskában. Nem használt a panaszunk semmit a kommunista városbizottságnál. Éppúgy, mint azelőtt, ilyen hihetetlen körülmények között lakunk.” Egy orosz munkásnak csak a táplálkozásra kell keresetének 75 százalékát kiadnia, ami pedig csak kenyérből, káposztalevesből és kásából áll. Ha úgy akarna táplálkozni, ahogy a német munkás, akkor általánosságban bérének több mint a duplája kellene hozzá.
A szovjet munkásnak a hírhedt Sztahanov munkarendszer szerinti munkamódja már magában véve is megérdemli a rabszolgamunka nevet. A Szovjetunió fenntartotta magának a jogot, a rabszolgaságot, annak szószerinti értelmében újra bevezetni. Körülbelül 6 millió embernek pokol az élete a Szovjetköztársaság kényszermunka táboraiban. 300 óriási kényszermunka táborban préseli ki belőlük a bolsevizmus az utolsó erejüket. A Sztalin-Fehértenger-Csatorna építésénél, amit kényszermunkások építettek, a holttestek százezreit ásták el. A következő GPU-vezérek kényszerítették a csatorna építésének gyilkos iramát: Herschel Jagoda, Davidsohn, Kvasznickij, Isaaksohn, Rottenberg, Ginsburg, Brodszkij, Berensohn, Dorfmann, Kagner, Angert stb. Juda suhogtatja a bolsevista ostort a „proletariátus hazája” fölött.
Óda a munkás parasztság felszabadításáról – és a valóság?
A bolsevista propaganda azt állítja, hogy kiszabadította a munkás parasztságot a kapitalista zsákmányolók karmai közül. A paraszt félrevezetésére a bolsevizmus az úgynevezett „Paraszt Internacionálét” alapította, melynek programja a következő: a középparasztság számára követeljük az adóteher megszüntetését, az adók eltörlését: mi követeljük a nagybirtok kárpótlás nélküli kisajátítását, és a földműves parasztfiúk számára ingyenes földet. És a valóság: Szovjet-Oroszország magtárai, amelyek azelőtt egész Nyugat-Európát táplálták, most nem képesek a saját lakosságukat sem szűkösen ellátni. Emberek milliói halnak éhen. A GPU terrorkészülék és a parasztság között elkeseredett harc tombol. A zsidó Kaganovics, Jagoda és Baumann a kényszerközösséget radikálisan végrehajtották: több mint 15 millió paraszt családostól pusztult bele.
A bolsevista parasztpolitika fő vívmánya az 1932. augusztus 7-i terrortörvény, mely a paraszt minden egyes bűnére halált, 10 évi fogházat vagy kényszermunkát szab. Ennek a törvénynek alkalmazására a zsidó bolsevizmus még a gyerekeket a saját szüleik ellen is felhasználja. Az „Izvesztyija” közli 1934. május 28-án, hogy egy kislány feljelentette az apját, mert az a közös gabonából elvett a maga számára. Ez az apa áldozatul esik a terror törvényben leszögezett halálbüntetésnek. A kislány nyilvános dicséretet kap.
Egy másik, sokak által elhitt bolsevista jelszó „az asszony felszabadítása”. Állítólag minden házi munkától mentesítve van és teljesen egyenrangú a férfival. „A forradalom tehetetlen mindaddig, amíg fennáll a család és a családi kapcsolatok fogalma” – állapították meg kifejezetten az 1924-i nemzetközi kongresszuson. A Szovjetköztársaságban az asszony sokat emlegetett szabadsága azonban úgy nyilatkozik meg, hogy védtelenül ki van szolgáltatva a férfi önkényének, és életfenntartását a legnehezebb testi munkával kénytelen megteremteni. Még a hírhedt kényszermunkatáborokban is több mint 1 millió a nő. Továbbá azt állítja a bolsevista propaganda, hogy felmentette az asszonyt a gyermeknevelés gondja alól. Ezt átvette maga az állam. Egyidejűleg annak a bevallására kényszerülnek a hivatalos pártlapok, hogy a felügyelet nélküli gyermekek és a fiatalkorú bűnözők száma állandóan növekszik. Különös vonzóeszköze a bolsevista propagandának, hogy követeli a magzatelhajtás tilalmának beszüntetését. A 18 éve tartó korlátlan magzatelhajtás kihatása olyan elképesztő, hogy a Szovjet már maga akarja a magzatelhajtást betiltani. A bolsevista női propaganda hazugságának tetőpontját abban a megállapításban éri el, hogy a prostitúció szükséges polgári rossz, mely a kommunizmusban véglegesen el fog tűnni. A világon sehol sincsenek a prostitúciónak olyan általános megnyilvánulásai, mint a Szovjetunióban. Már csak azért is bele kellett törődniük a munkát kereső nőknek, hogy feljebbvalóik minden vágyát teljesítsék, hogy munkájukat el ne veszítsék. Ebben az „asszonyparadicsomban” a nő a szó szoros értelmében szabad zsákmánya minden zsidónak, aki hatalmon van.«
Azok az „emberi jogok” és a „szabadság”
»A kommunista propaganda egyik legkedveltebb frázisa az, amelyik az „emberi jogról és szabadságról” beszél. Még a forradalmi himnuszban is szó van róla. Hogy hogyan állnak a Szovjetköztársaságban a szabadság és az emberi jogok, azt bizonyítják a következő idézetek a Szovjetunióból érkező levelekből: „… Akkor az elítéltek százait, mint az állatokat, üres, fűtetlen marhakocsikba zsúfolták. A Fehér tengerhez és Szibériába vitték őket… Úgy is lesz, ahogy egy vezető kommunista mondta nekünk: ’Nem üthetünk mindnyájatokat agyon – de mégis meg fogtok dögölni’.” „… Úgy látszik, a krízis megint készülőben van. De remélhetőleg nem térnek vissza az 1932-33-i események, amikor egy év leforgása alatt a deportáltak majdnem 80 százaléka elpusztult.”
1917. november 16-án megígérte Lenin a volt cári birodalom népeinek az autonómiát, „a nemzetiségek jogainak a kinyilvánításában”. Milyen volt ez a valóságban? 1920. április 27-én megrohanta a Vörös Hadsereg Azerbajdzsánt, ugyanez év novemberében Ukrajnát, december 3-án Örményországot és 1921. február 25-én Georgiát, a fiatal köztársaságot, miután egy évvel ezelőtt Moszkvában érinthetetlenségüket kifejezetten elismerte. Ingermanlandban a finn lakosságot rendszeresen pusztítják. 1928-tól 1931-ig 18 000, 1935 tavaszán 9 000 finnt száműztek Szibériába, és két hónappal ezelőtt ismét elhatározta a szovjet kormány, hogy 28 000 finnt űz el a hazájukból. A lengyel-szovjetorosz határvidékről ez év tavaszán több mint 18 000 német származású parasztot „telepítettek át”. Egy marhakocsiba 80-90 embert préselve küldték őket Szibériába. Karéliából tavalyt 4 000-et Közép-Ázsiába, 3 000-et az Uralba száműztek, ahol az embertelen élet és munkafeltételek következtében több mint a fele elpusztult.
Nemcsak Madridban, hanem egész Spanyolországban garázdálkodnak a vörösök. Llora del Rioban 187 embert öltek meg, Constantinaban („Diaro de Noticias”, Lissabon) 250-et. Cartagenaban 600 tisztet dobtak kövekkel a nyakukon a tengerbe („Germania”). A Baëna kolostorban fejszével és borotvakéssel 180 embert végeztek ki a kommunisták. Közöttük asszonyokat, gyerekeket és Santa Maria Mayor páterjét. Az asszonyoknak felhasították a hasát („Seculo”). Két malagai paraszt 400 ember meggyilkolását közli, akiket súllyal a lábukon a kútba dobtak, vagy lófarokra kötöztek. Solaverani olasz konzulátusi ügynök írja, hogy egy 16 éves leány elsőnek lőtt a foglyokra („Die Front”, Zürich). Rosal de la Fronteraban 40 embert égettek el egy bezárt templomban („Journal de Genčve”). Rundaban 400 lakost öltek meg, akik közül 200-at a Tajoba löktek. („Times”). San Sebastianban augusztus 14-én 51 túszt öltek meg („Evening Standard”). Franco tábornok csapatai Almendralejóban a foglyok holttesteit a fogház falain fejjel lefelé lógva találták. 80 embert elevenen égettek el a kommunisták („Seculo”). Cartagenaban 50 polgári gárdistát a „Sil” vörös csatahajóról, egymás nyakához kötözve és vasdarabokkal megterhelve a tengerbe dobtak („Daily Mail”). A „Journal” különtudósítója, Emil Condroyer írja El Arahalból, hogy a vörösök 30 férfit, asszonyt és gyermeket bezártak a börtönbe, petróleumot öntöttek be az ablakon és utána égő gyufaszálakat dobáltak be („Daily Mail”).
Pótolhatatlan műkincseket rongáltak meg, az ország szellemi elitjét megölték. Meggyilkolták a Nobel-díjas Bonavantet, az ismert drámaíró Alvares Quinterot és Zuloaga művészt („Daily Mail”). Walter W. S. Cook professzor közli, hogy csak Barcelonában felgyújtották, egy kivétellel, az összes templomokat, a Santa Anna katedrálist is. A híres 15. századbeli vermejoi oltárlapokat elpusztították, a 15. századbeli Santa Maria del Mar templomot megrongálták. A 9. századbeli San Pedro de las Puellasnak már csak a falai állnak. Barcelona híres kolostorait és az érseki palotát teljesen elpusztították.
Ez a bolsevista ateizmus igazi arca. Ez meri a többi országokban hangoztatni, hogy kész együtt dolgozni az egyházzal. Minden szentség általuk való meggyalázásának szimbóluma, hogy Barcelonában kidobták az apácák holttesteit a koporsókból. Nin András, az egyik spanyol főizgató és Tomszki bolseviki volt titkára kijelenti: „Mi úgy oldottuk meg az egyház problémáját, hogy egyetlen egy templomot sem hagytunk meg.” Meg kell állapítanunk, hogy ez az Istentelenség maga. Ilyen a bolsevizmus igazi képe!«
A ZSIDÓK AKARTÁK A HÁBORÚT
E címmel jelent meg a „Das Reich” 1941. november 16-i számában helyzetértékelése, amelynek alábbi részletéből a tanulságok levonását olvasóinkra bízzuk
»A zsidó világproblémával szemben, mely évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, a világtól elmaradt széplelkű zsidóbarátok érvelése mily szegényes, mily ostoba, mily esztelenül szentimentális! Szemük, szájuk valószínűleg nyitva maradna, ha egyszer kedvelt zsidaik kerülnének uralomra. De akkor már késő lesz a bánat. Éppen ezért minden nemzeti kormányzat kötelessége, hogy a neki alkalmasnak látszó eszközökkel odahasson, hogy ez az állapot sohase következhessék be. Mert van különbség ember és ember között, amint van különbség állat és állat között. Vannak jó és gonosz emberek, és vannak jó és gonosz állatok. Az a tény, hogy a zsidók még köztünk élnek, nem bizonyítja, hogy hozzánk is tartoznak, ahogyan a bolha sem azért háziállat, mert a házban élősködik. Ha egy öregasszony láttára, ki a zsidócsillagot hordja, Bramsig urat vagy Knöterichnét elborítja a részvét hulláma, ne méltóztassanak elfelejteni, hogy ennek az öreg asszonynak kivándorolt unokaöccse Kaufmann Náthán néven New Yorkban él, és egy tervet dolgozott ki, hogyan kell minden 60 éven aluli német lakost sterilizálni, s azt se felejtsék el, hogy az öreg zsidónő kivándorolt nagybátyjának fia, mint háborús uszító Baruch, Morgenthau vagy Untermayer néven Roosevelt mögött áll, hogy háborúra uszítsa, s ha ez sikerülne, az USA egy derék és ártatlan katonája adott körülmények között halálra sebesíti Bramsig úr vagy Knöterichné egyetlen fiát a zsidóság nagyobb dicsőségére. Ne felejtsék, hogy ehhez a zsidósághoz tartozik ez az öreg asszony is, bármennyire is játssza a törékeny és részvétet ébresztő üldözöttet.
Ha mi németek nemzeti jellemünkben egy végzetes hibát fedezünk fel, az nem más, mint túlságos nagy feledékenységünk. Ez a hiba ugyan emberi tisztességünkről és nagyvonalúságunkról tesz tanúbizonyságot, de nem vall politikai éleselméjűségre és bölcsességre. Mi minden embert olyan jóindulatúnak tartunk, amilyenek mi vagyunk. A franciák 1939-40 telén fenyegetnek, hogy birodalmunkat feldarabolják és családjainkkal együtt a franciák gőzölgő tábori konyhái előtt kell majd sorba állnunk egy kanál meleg ételért. Csapataink hat hét alatt Franciaországot leverik, utána német katonákat láthatunk, akik a francia országutakon kenyeret és kolbászt osztanak szét éhező francia asszonyok és gyermekek közt, és benzint adnak a párizsi menekülteknek, hogy lehetőleg gyorsan visszatérhessenek fővárosukba, hogy ott – legalább is egy részük – újból a Német Birodalom ellen uszíthasson.
Mi németek már ilyenek vagyunk. Nemzeti erényünk egyben nemzeti hibánk. Ugyan egyikünk sem szeretne más lenni, mint amilyen, s ha világhírű „paliságunk” (Michelhaftigkeit) a nemzetnek nem okoz súlyosabb károkat, nem is szólunk ellene. De már Klopstock azt a jó tanácsot adta nekünk, hogy ne legyünk túlságosan igazságosak, mert ellenségeink nem gondolkoznak oly nemesen, hogy belássák, mily szép a mi hibánk.«
Gyakoroljanak önkritikát
„Semmivel sem értek veled egyet, de mindent megtennék, hogy elmondhasd véleményedet!”Voltaire mondta ezt egyik ellenfelének. Azoknak pedig, akik ezután is a „hazugság atyjá”-nak nevezik a néhai propagandaminisztert, javasoljuk, fogadják meg ezt, és gyakoroljanak önkritikát. Ami nem a szégyen, hanem a nagyság jele.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info