Közmondásosan lerágott csontnak tűnik mai témánk. De csak tűnik, merthogy valahogy mégsem az. Már megint itt a kettős mércézés vérlázító esete. Rendben van, az arra illetékesek szervezzenek ilyen programot saját sírjaik rendbetételére. De a mieinkére, magyarokéira, miért nem történik ugyanez?

A Mazsihisz tegnap arról számolt be honlapján, hogy „a gyöngyösi zsidó temetőt ért vandál pusztítás után nagy erőkkel folyik a nyomozás. Több helyszíni szemle is lezajlott vasárnap óta. Weisz Péter gyöngyösi hitközségi elnök elmondta, hogy a rendőrség és a Mazsihisz összesen 750 000 Ft nyomravezetői díjat ajánlott fel. Mind a kormányzat, mind a kormányzó pártok, mind a város vezetőségében szerepet játszó politikai pártok, valamint a közélet szereplői is nyilvánosan is elítélték ezt a barbár támadást. Segítségét felajánlotta a Tett és Védelem Alapítvány is.”

Ismételten hangsúlyozzuk: normális ember nem rombol sírokat. Se zsidó temetőben, se más teremtőben. Mindenkinek kijár a végtisztesség. És ehhez Szophoklész Antigonéját sem kell feltétlenül elolvasni. Ez ugyanis az emberi természetből egyenesen következik.

De lépjünk tovább! A hírcikk szerint „mintegy húsz sír lett nagymértékben megrongálva, s ezek közül három lett kifosztva és az ott eltemetettek földi maradványai meggyalázva”. Rendben van, kerítsék csak elő az elkövetőket és büntessék meg őket. Ahogyan illik. De kérdezzük tisztelettel, ha ez egy deklaráltan nem zsidó temetőben történik, ugyanilyen drákói szigorúságú a reá adott reakció?

Akik ismernek, tudják, hogy évente kétszer temetőlátogatásra szoktam hívni olvasóimat és hallgatóimat fővárosunk két patinás sírkertjébe. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe és a Farkasréti Temetőbe. Ilyenkor, szokásunkhoz híven, nemzeti nagyjaink előtt hajtunk fejet, és sírjaikra egy-egy szál virág vagy mécses kerül.

Mert legyen ez bármennyire is megérthetetlen bizonyos körökben, amikor sírkertben járunk, nem gyűlölködni, bosszút állni óhajtunk amúgy nem kisszámú és benne nyugvó ellenségeinken. Nem. Lelkületünket arra igyekszünk összpontosítani arasznyi életünk minden pillanataiban, de különösen is ilyenkor, amire egykor Wass Albert: „Egy délután a zajtól messze szöktem, s az életemet mentem kipihenni a házsongárdi öreg temetőben.”

Éppen ezért olyan még sohasem fordult elő s bizonyára nem is fog köreinkben, hogy meggyalázzunk sírokat, olyanokét, akik pedig a magyarság hírnevét nemhogy nem öregbítették, hanem kifejezetten rombolták. Mert nekünk volt még gyermekszobánk és ebből következően, bizonyos körök divatos szavával szólva, van „emlékezetpolitikánk”.

Van bizony, és ebből egy alighanem meglehetősen súlyos tanulság következik. Ez pedig nem más, minthogy akik a fentebbi hírcikkben jelzett sírrongálásokat elkövették, nem a mi kutyánk kölykei voltak. Szóval lehet kezdeni a nyomozást, de ne lepődjenek meg, ha eredménye az elkövetők származásával, identitásával kapcsolatban kissé más lesz, mint amit előzetesen elvártak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info