„Molnár Lajos! Nem térek magamhoz. Hogy lehet ilyen névvel valakit miniszternek kinevezni? Ilyen névvel az ember nem a bársonyszékben ül, hanem a XVI. kerületi Tátika élelmiszerbolt üvegvisszaváltó részlegénél ücsörög az üvegablak mögött, s szignálja egy apró fecnire: „Négy sörös, két boros, egy cseresznye, a vodkást, azt nem vesszük vissza. Kétszázhuszonhárom forint.”. – írta egykor Pozsonyi Ádám.
Az illető, amint tudjuk, már sehonnan sem szagolja az ibolyát. Ámde szagát mégis itt felejtette.
Amit egyesek amolyan parfümnek tartanak. No de félre persze a naptárilag mégoly közelgő ütődött áprilisi tréfával! Az elhunytra emlékezve hallatta hangját tegnap Csillag István a Néphazugságban.
„Ahogy ígérte – tette a dolgát.” – írta minden bekezdése elejére jó Csillag elvtárs. Merthogy Molnár miniszterként zseniális volt: regnálása alatt „csökkent a gyógyszerfogyasztás, és a versenynek köszönhetően csökkentek a gyógyszerárak”. No meg aztán „létrehozta az Egészségügyi Felügyeletet, hogy legyen hová fordulnia a betegeknek és a biztosítottaknak, ha elégedetlenek az egészségügyi intézmények, a kórházak, rendelők, háziorvosok működésével, ha azt észlelik, hogy a szolgáltató intézmények a fizető biztosítottak számára nem a törvényekben, a belső szabályzatokban előre szabályozott minőségű szolgáltatásokat nyújtják”.
Arról persze nem szólt, hová fordult (ha egyáltalán valahova is fordult) ama delikvens, akinek az egészséges fülét operálta meg a beteg helyett. Nem, ő akkor is két lábon álló és járó csodabogár volt, aki „növelte az ápolási ágyakat, a „vízszintes” betegeket előnyben részesítők rovására növelte a „függőleges” betegeket ellátók lehetőségeit”. Gyönyörű mondat, nemde? Akárcsak a vizitdíjat megindokoló:
„Kidolgozta a vizitdíj és a napidíj szabályait, mert tudta, hogy egy pakli cigaretta, vagy egy pohár sör árát épp hogy elérő önrészfizetésnek a keresletkorlátozó hatása nélkül nem lehet ésszerűsíteni az ellátórendszer igénybevételét. Amíg működött, őt igazolta: csökkent az indokolatlan igénybevétel, megtakarítások jelentek meg a társadalombiztosításban, többletbevételhez jutottak a háziorvosok. Csoda-e, hogy azok, akik valami miatt még mindig hisznek az állami szolgáltatások ingyenességében, őt tették felelőssé a szocializmus „vívmányainak” visszavételéért?”
Hát, ami a csodát illeti, csak arról az egyről nem értekezett valahogy a Gyurcsány-kabinet egykori kipróbált elvtársa, nem volt-e csoda már maga az, hogy a szakma nem söpörte le őt az első adandó alkalommal. De nem, nem és nem. Ő sohasem tévedett: „Nem ő bukott el. Mi lettünk kevesebbek a miatt, mert már nem folytathatja tovább a küzdelmet.”
Hogy, hogy nem, a velem frissiben történtek kapcsán jutott ez eszembe. Történt ugyanis tegnap, hogy nyilvános helyen ellopták a táskámat. Ennek következményeként ma megtettem, amit ilyenkor megtesz a magamfajta naiv honpolgár. De azok, akiknek jeligéjük, hogy „szolgálunk és védünk”, elhunyt miniszterünket és klientúráját juttatták mindjárt eszembe.
„Magyarország megújul” szlogenű elérhetőségükön csekély három óra rostokolás után nyílt alkalmam a történtek rögzíttetésére, élvezve addig is az ilyen helyen megszokott, a társadalmunkba „beilleszkedők” testkigőzölgéseivel dúsított „klímát”, az egyből Pató Pál úr lakhatóságát felidéző helyszínt („hámlik le a vakolat”). Egyszóval mintha szabályosan egy kórházban lettem volna, amelynek ajtajaiban mindenütt egy-egy Molnár Lajosba ütközik a földi halandó.
Nem, nem azért írom ezt persze, hogy ezzel parazsat gyűjtsek a fejemre – habár már igazán hozzászokhattam ehhez. Nem. Csak jelzéseként, hogy jó Lajosunk elment, de szagát itt hagyta nekünk, s nemcsak a fehér köpenyes életvédők hajlékaiban. Ráadásul úgy tűnik, összetétele miatt nehezen lebomló valahogy. Félve kérdezem, lehet, hogy nem kevésbé, mint a Csernobilban egykor történtek után mindmáig visszamaradó?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
