Mondhatnók, nagyböjt ideje alatt azért hátrább az agarakkal. Ilyenkor mindenki, aki csak egy kicsit is ad az ember mivoltra, Krisztus Urunk passiójára emlékezik a negyven napos böjtidő alatt. De aki nem, vagy alig ad, másképpen van ezzel persze. No de miről is van szó ezúttal?
Lássuk csak sorjában! A Néphazugság tegnapi számában Kőbányai János ekként osztotta meg olvasóival legnagyobb szívfájdalmát: „
„Magyarország, a „holokauszt földje”, még ma, 70 év után sem rendelkezik a traumatikus emlék gyászoldó helyével. A 70. emlékév „műve” pedig, ama gábrieles, a maga történetével egyetemben, éppen arról tanúskodik, hogy a kassai vasútállomáson végérvényesen különvált történelem – magyaroké és zsidóké – a kiszántás után nem boronálódott vissza, s ezért az emlékezetben két külön sínpáron fut.”
Hát, ami Kassát illeti, emlékeztetünk ismételten Jakab Árpád tanulmányára (A zsidóság szerepe Kassa gazdasági életében, 1944)!
Ebből kiderülnek az alábbi tények. Kassán 1840 előtt zsidók nem lakhattak – tekintettel arra, hogy uzsorakamat-politikájuk miatt szabad királyi- és bányavárosokban nem kaphattak letelepedési engedélyt –, csak a hozzá közeli Rozgonyban, ahonnan viszont átjártak ide üzleti ügyeik lebonyolítására. A recepciójukat segítő rendeletek eredményeként ez évtől viszont egyre jobban kezdtek a városban fészket rakni. Amíg 1840-ben csak egy, négy év múlva már 40-50 család volt benne, 1867-ben pedig immáron 300.
Hát még az üdítően liberális Ferenc József-i időkben! 1885-ben a 800 kassai kis- és kézműiparosok 20 %-a került ki soraikból, ellenben a kocsmárosoknak 90 %-a. Mint csaknem mindenütt, itt is a könnyű, kereskedelemhez közel álló iparágakat választották. Ahogyan Jakab írja:
„Amikor a kézművesipart a gyáripar kezdi felváltani, a kassai zsidóság szinte megrohanja ezt az iparágat, mert hisz itt nem kell dolgoznia; a nehéz fizikai munkát elvégzik a gépek és a munkások. Itt terük nyílik az ügyes kalkulálásra és az áruk kereseti és kínálati viszonyainak a hasznos kihasználására, röviden a könnyű nyerészkedésre.”
A cseh megszállás húsz éve alól való felszabadulás évében, 1938-ban az 1360 kassai ipari és kereskedelmi alkalmazott 50, 4 %-a számláltatott zsidónak, összesen 685. Az oly kirekesztő Horthy-Magyarországon! S bár az 1939-es második zsidótörvénnyel csökkenés állt be – amely az iparjogosítvánnyal rendelkezhető zsidóság arányát 6 %-ra csökkentette – azonban rendelkezéseinek végrehajtása ellenére is 1942-ben a város kereskedőinek még mindig 40 %-át adták. Mert kirekesztés ide vagy oda, tény:
„Az iparrevízió előtt Kassának 350 keresztény kereskedője és 948 zsidó, tehát összesen 1298 kereskedője volt. Az új iparjogosítvány-kérvények felülvizsgálása után 350 keresztény és 389 zsidó kereskedő kapta meg az iparengedélyt, illetőleg iparigazolványt. Majd még az 1939. év folyamán 131 kereskedőnek adták meg az iparjogosítványt, s így az év végén 870 volt a kassai kereskedők száma. Később azután még körülbelül 40 zsidó kapta meg az iparjogosítványt.”
Történt mindez annak ellenére, hogy – kivált gazdasági – jelenlétük nem váltott ki valahogy emitt sem olyan osztatlan lelkesedést. Kiderül alább Jakab munkájából, hogy miért:
„Tőkefölényükkel, még ha jóval kisebb számban is szerepelnek egyes iparágakban, a még mindig tőkés gazdálkodásunkban, a háborús anyagkorlátozások és anyagelosztások ellenére is irányítani tudják azokat s nem törődve a közérdekű árkorlátozásokkal, a feketepiac megteremtői s a nagyközönség, a magyar nép kiszipolyozói.”
Szóval ennyit a tényekről, arról, miért vált „külön” a zsidó és magyar történelem Rákóczi városában. Hanem itt van Kőbányai lamentációjának legbeszédesebb passzusa:
„Egy bölcs kollégám szerint addig nem jöhet el a holokauszt ütötte seb begyógyulásának ideje, amíg a túlélők köztünk vannak. Ha igaza van – noha lázadok, illetve most már csak lázadtam ellene –, ez az idő is eljött. Most már csak az emlékezet a tét – a magyar nemzet kollektív tudatába épülésé.”
Nincsenek már túlélők? Akkor kik azok, akiknek mégis tovább kellene adniuk a rémségeket, amik „mégsem épültek bele a magyar nemzet kollektív tudatába”?
De nem ez az egyetlen kérdés ez ügyben. Heisler András ugyanaznapi – a Mazsihisz honlapjára felkerült – nyilatkozata szerint ma már nem szitokszó, hanem nyugodtan felvállalható a zsidó kifejezés. Rendben van. De akkor mi a helyzet, ha valaki megállapítja a tényt, vagyis Kun Béláról, Rákosi Mátyásról vagy Lukács Györgyről, hogy – ráadásul köztudottan! – azok voltak?
Kérdés ide, kérdés oda, egy tény. Már megint megszólaltak a nagyágyúk: Budapest felelős a holocaustért, amelynek túlélői viszont reneszánszozhatnak, merthogy Heisler szerint itt él Közép-Kelet-Európa legnagyobb zsidó közössége. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik a Mazsihiszen.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info