De nem ám. A Cégközlöny tegnap arról számolt be, hogy a Fővárosi Törvényszék elfogadta az Ulpius-ház Könyvkiadó csődeljárás iránti kérelmét, ezért a könyves céget a bíróság további döntéséig fizetési haladék illeti meg. Nos, az ország egyik legliberálisabb könyvkiadójáról van szó. Nem hullatunk érte krokodilkönnyeket, sőt reméljük, hogy előbb-utóbb ugyanez a sors lesz az osztályrésze megannyi kiadótársának is.

Mégis van igazság! – kiálthatunk fel. Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója elmondta, hogy az Ulpius-ház nem jelentkezett a könyvszakma legnagyobb rendezvényére, a budapesti nemzetközi könyvfesztiválra, valamint, hogy a kiadó főként a könnyű, szórakoztató műfajokra fordította energiáit, ezzel akart pénzt keresni.

Az még csak hagyján, felelhetnők, hogy könnyű, szórakoztató műfajú műveket adott ki. Ilyenekre is szükség van. De ebbe nem férhetnek bele közerkölcsöt romboló művek. Márpedig javarészt ilyenek alkották e kiadó arzenálját.

Igen, ilyenek, mint például a „Hogyan tegyünk tönkre férjeinket?” és a „Hogyan öljük meg férjeinket?” című kötetek. És ezeket óriásplakátok reklámozták fővárosunk aluljáróiban és metrószerelvényeiben! Holott közerkölcsöt sértő plakátok nyilvános terjesztését a törvény bünteti. Legalábbis elvben. A gyakorlat más persze.

Viszont örömmel állapíthatjuk meg, hogy a hírek szerint az efféle, óriási példányszámokban megjelent kötetekből rengeteg a remittenda, s hiába hirdette a kiadó „akciós” árakon őket, így sem nagyon kellettek. Amint Zentai fogalmazott, „ilyen értelemben az Ulpius nem példaadó, jó szereplője a könyvpiacnak: az „egyet fizet, kilencet kap” típusú akciók az egész szakma számára károsak”.

Károsak, de persze nem elsősorban emiatt, hanem a kínálata minősége, helyesebben minőségnélkülisége következtében. Mindenesetre a hír egy valamire nagyon rávilágít ismét. Arra, hogy hova vezet a kettős mércézés e téren is.

Ugyanis az a kiadó, amely olyan könyveket ad ki, mint amilyenek a fentebb említett címűek, egy normális társadalomban nem működhetne, legalábbis büntetlenül nem, így nem kapna közpénzből közreklámot sem. Ha valaki az ókori Rómában olyasmiket hirdetett volna, mint amiket e „művek”, nem sokáig tehette volna. Augusztus császár például a mégoly hírneves költőt, Ovidiust, Tomiba száműzte „Ars amatoria” című erkölcsromboló műve miatt, s uralkodása során vagy kétezer ilyen művet égettek el nyilvánosan.

Nálunk viszont mást tesznek az efféle – stílszerűen fogalmazva – papírtermékekkel. Az államnak, a kormánynak, normális esetben, igenis pandúrszerepet kellene vállalnia ilyenkor. Merthogy van lelki-szellemi környezetszennyezés is. Persze legjobb lenne, ha törvényeivel eleve lehetetlenné tenné az ilyen kiadók színrelépését, s egyben csak olyan kiadókat támogatna, de azokat aztán kiemelten, melyek kizárólag szellemi-erkölcsi nemesedésünket, nemzeti önbecsülésünk visszaállítását szolgálják.

És itt érkeztünk el a kettős mércézéshez. Mert amíg az Ulpius-ház azt ad ki, amit akar, s ab ovo reklámozhatja nyilvánosan, addig a maradék nemzeti könyvkiadók esetében teljesen más a helyzet. Azok kiadványait ott bojkottálják, ahol nem szégyellik. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy miért.

Pedig valaha a két világháború között ez is másként volt. A népművelés osztályrészeként sok kiadvány megjelenését és terjesztését az állam hivatalosan támogatta, mi több, ingyen példányokat adott belőlük, s ezt megörökítendő, az iskoláknak szánt példányokba egy címkét ragasztottak be, amint az állt, hogy „a vallás- és közoktatási miniszter ajándéka”.