Amint az imént hírt adtunk róla, a Történelemtanárok Egylete (TTE) felháborodott azon, hogy egy konzervatív történelemtanár, Bánhegyi Ferenc, nem az elmúlt hetven év kliséi szerint fogalmazott tankönyveiben. Merthogy itt tartunk. Miközben a kormány önmeghatározása szerint abszolút nemzeti, hagyja, hogy a baloldali kötődésű TTE döntsön arról, miről lehessen, és miről ne lehessen szó a történelemtankönyvekben.
Jómagam legszívesebben odébb kattintanék persze Miklósi László, a TTE elnöke hallatán. Merthogy odáig jutottunk, szégyenfoltnak számít, ha egy történelemtanár kiáll nemzetünk valóságos történelme megismertetése mellett.
Nem merném felbecsülni, hány előadásomban és írásomban, tanulmányomban hangsúlyoztam már, mennyire kardinális kérdés a történelemoktatás, az, hogy végre-valahára ne a történelmi valóságot feltáró tankönyvek íróit tekintsék dilettáns „alternatív” szerzőknek, hanem éppen azokat, akik minden erejükkel a hetven éve megszokott kliséikhez ragaszkodnak.
És történik eközben a hangzatos nemzeti jelszavak hangoztatásán kívül bármi érdemi lépés is ennek érdekében? A kérdésfeltevésben benne van a felelet persze. A TTE-elnök nyilatkozatával szembesülve valahogy irigykedve tudok csak gondolni a Horthy-korszakra. Annak ellenére is, hogy a Miklósi-félék akkor sem voltak sajnos kirekesztettek teljesen.
Ugyanis az akkori tankönyvek azért mégis mások voltak, mint az elmúlt hetven évben bevezetettek. És nemcsak a történelemtankönyvek! Múltunk e mindmáig oly sokak által bemocskolt negyedszázada alatt nem volt olyan középiskolai tankönyv, amely ne emlékeztetett volna arra, miért lehetünk büszkék arra, hogy – magyarok vagyunk..
De ugyanígy a népiskolások számára készült legegyszerűbb elemista ábécéskönyvekben is ott szerepelt Nagy-Magyarország térképe, gyakorta az elszakított országrészek legfőbb adataival. Sőt kultuszminisztereink gondoskodtak arról is, hogy akik kezükkel fogják megkeresni kenyerüket, szintén mindig tudják, mit jelent magyarnak lenni.
Ennek illusztrálására, oldva, már amennyire egyáltalán lehet, a TTE-elnök felháborító hozzáállása által keltett feszültséget, álljon itt az alábbi torokszorító elbeszélés egy Horthy-korszakbeli tankönyvből (Tóth Mihály: Búzakalász. Gazdálkodó ifjak, leányok könyve az általános továbbképző népiskolák A évfolyama és I. osztálya számára, 1936).
„Mikor a gazda a jószágaihoz megy, hogy etessen, mindig átmegy Csehszlovákiába”
„A vonat kerekei dübörögve rohannak a síneken. Miskolcot már elhagytuk; átmentünk a Sajón és a Hernádon. Szemben velem egy nagy angol újság világjáró munkatársa ül. Elmélyedve tanulmányoz egy térképet, még a vidék nem érdekli.
Egyszer csak megszólal:
– Tehát ez a régi Magyarország? – Elémbe tartja a füzetet, és mutatóujja körülfut a Kárpátok vonalán.
– Úgy van. Ez volt.
A térkép még a háború előtti időből való. A határ piros szalagja a régi helyén van.
– Nem értem, nem foghatom fel – mondta szinte bosszúsan.
– Ez az ország a legteljesebb földrajzi egység volt és mit csináltak belőle!
– Bizony a világháború előtt Magyarország a legegységesebb ország volt – felelem az angol szavaira. Ezt nemcsak mi magyarok mondjuk, hanem más is. Egy nagy francia földrajztudós lelkesedve állapítja meg: „Ez az ország született ország!”. És teljesen igaza van. A Kárpátok magas koszorúja mint természetes határ körülfon egy félkört, és a közbezárt területet délről szélesen hömpölygő folyók, a Duna és a Száva vonala ismét mint természetes határ, egységessé zárják le. Nem is volt mesterséges határunk, csak a nyugati országrészeken, de ennek vonalát is szinte magától értetődően kijelölte a Kárpátok nyugati hajlása, a Morva és a Lajta folyók völgyének irányát követve a Fiumei-öböl északi pontjáig.
Az angol figyelmesen követi mutatóujjamat. Érdeklődve néz rám, és szemének meleg sugara szinte kér, hogy folytassam.
– Ezt az egységesen körülzárt földterületet az Isten is egy országnak teremtette. Az is volt több mint ezer évig. A Kárpátok bástyája tömörítette eggyé történetünk egész folyamatán. Igaz, sokszor megtörtént, hogy a határ változott, de mindig csak ideiglenesen. Volt idő, hogy beljebb húzódott, különösen déli irányból, de volt olyan korszak is, mikor átlépte a természetes határokat a világnak mind a négy tája felé. Nem maradt azonban állandó sem akkor, mikor kisebb, sem akkor, mikor nagyobb volt. Az Isten által teremtett határ magáéhoz tágította vagy vissza szűkítette az ország területét: a Kárpátok koszorúja és a folyók völgye közé. Az Isten és a természet törvényei áthághatatlanok, örök életűek.
A hangom talán emelkedettebb is egy kissé, de az angol megértően bólint.
– Igaza van. Ezen vitatkozni sem lehet.
– Nem, és mégis széttördelték ezt az Isten alkotta egységet – folytatom tovább, s egy új térképet emelek ki a többi közül, amelyiken már a csonka ország határa is rajta van. – Ezt csinálták belőle! A nagy ország területe 325 000 négyzetkilométer volt és Trianon elszakított belőle 232 000 négyzetkilométert, pontosan 72 %-át a régi földterületeknek. Maradt egy csonka, béna ország. A régit, a nagyot, természetes határok védték, ezt nem védi semmi. Köröskörül sík mezőn fut a mesterséges határ vonala, csupán a Dunántúl északi részét különíti el természetes határként a Duna széles medre és a déli részét a Dráva folyása. De a sík mezőn is úgy jelölték ki ezt a vonalat, hogy az nemhogy védelmet nyújtana, hanem szinte csalogatja az ország minden ellenségét a bevonulásra.
– Nem túlzás ez? – kérdi megütődve az angol.
– Nem – felelem határozottan. – Azok, akik a trianoni határokat megállapították, az ellenségeinkre hallgattak. Büntetni akarták Magyarországot olyan vétkéért, amit el sem követett. De a csehek, a szerbek, a románok elhitették velük, hogy Közép-Európában csak akkor lesz béke, ha a magyarokat börtönbe zárják, és a börtön kulcsainak őrzését rájuk bízzák. Figyelje meg a csonka ország határait. A csehek lejöttek a Duna, Ipoly és a Tisza vonaláig. Az Ipolytól messze hordó ágyúikkal bármikor belőhetnek Magyarország fővárosába. A románoknak megengedték, hogy lejöhessenek a magyar, és a szerbeknek, hogy felvonulhassanak a Duna-Tisza közére. Nyitva az út mindegyiknek, hogy bevonulhassanak a védtelen országba.
– Értem – szólt rá az angol –, most már értem.
Vonatunk a Sátorhegy alján futott, mikor beszélgetésünkben idáig jutottunk.
– Ez volt a cél, ezért jelölték így ki a határokat. De mutatok majd valamit, ami még jobban meggyőzi, mennyire ellenséges érzésekkel állapították meg az országhatárokat.
A kerekek lassúdtak, a vonat megállott, Sátoraljaújhelyen voltunk. Az angol kíváncsian nézett szét az állomás épülete előtt. Egy-két kopott autó és egy társas gépkocsi várta az utasokat. Mi a társas kocsiba ültünk, mert az vitt célunkhoz. Mikor a főutcáról lekanyarodva, a Ronyva-patak hídjához közeledtünk, figyelmeztettem útitársamat:
– Most egy széles, hajózható folyón megyünk keresztül.
Gépkocsink már át is suhant a hídon. Az angol csodálkozva nézett rám.
– Hol?
– Itt! Ez az a hajózható folyó.
– Ez? Hiszen ennek a vizét a gyermek is átlépi, és még a lába sem lesz vizes!
– Igen, de erre mondják a csehek Trianonban, hogy hajózható folyó, és elhitték nekik. Azért tették ide a határt. De ez még semmi!
Kocsink szorgalmasan fogyasztotta a kilométereket a Bodrog-köz új útján, és közeledtünk Pácinhoz. Itt is, ott is megmutattam útitársamnak az ország határát, amelyik csatorna mentén vagy földeket átszelve, teljesen önkényesen haladt velünk párhuzamosan. Gazdaságokat vág ketté, utakat zárt el, és az angol csak nézett. Ahogy Pácinba értünk és kiszállottunk, a község papja, tanítója, jegyzője várt ránk. Előre értesítettem őket jövetelünkről. A jegyző ebédre hívott bennünket szíves magyar vendégszeretettel, de az angol először azt akarta megtekinteni, amiért idejöttünk. Elindultunk tehát a faluba, és a plébános az egyik nyitott kapu előtt megállt.
– Erre tessék! – mutatott az udvarra.
Az angol kíváncsian belép és megy az udvaron a tornác előtt. A házból mosolygós arcú menyecske fordul ki, és köszönti a látogatókat. Csak egy pillanatra állunk meg, továbbhaladunk a hosszú ház előtt. A lakóháztól néhány méterre, azzal egy vonalban áll az istálló. Ahogy az angol a lakóház szögletét elhaladja, megállítom:
– Uram, ön Csehszlovákiában van, átlépte az országhatárt! – És rámutattam a lakóház szögleténél leásott határkőre.
Az angol csodálkozó szeme rám mered, aztán a határkőre, majd vissza az ott álló magyar urakra. Szeme többször is megteszi ezt az utat, nem szól, mi is mélységesen hallgatunk. Ő töri meg a csendet:
– Az az épület – mutat az istállóra – nem ide tartozik?
– De igen – felelem. – Ennek a gazdának a jószágai vannak benne.
– És – és?
– És mikor a gazda a jószágaihoz megy, hogy etessen, mindig átmegy Csehszlovákiába, mert az udvart kettéhasítja a trianoni határ.
– Borzasztó – csapja össze a kezét az angol. – Ezt sohase hittem volna! De köszönöm, nagyon köszönöm, hogy megmutatta.
Hozzám lépett, és mindkét kezével megszorította felé nyújtott jobbomat.”
A hosszú idézet után csak egy javaslattal élhet a magamfajta historikus: mindazon tanerők, melyek átérzik a fentebbiek súlyát, tegyék be szépen maguk mögött az ajtót, és a négy fal között tanítsák azt, amit a fentebbi elbeszélésben foglaltatik. Ha pedig úgy sem megy, akkor a természet lágy ölén okítsák ennek megfelelően jövőnk reménységét, hazánk ifjúságát. Mindenesetre Bánhegyi tanár urat Isten éltesse még sokáig!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
