Nyilván nem csak portálunk állandó témája annak körüljárása, vajon miért nincsen rendszerváltozás, sőt miért, hogy a múltból megörökölt rendszernél a helyébe lépett új összehasonlíthatatlanul rosszabb. Mi több, fogalmazhatunk akár úgy is, hogy maga a földre szállott pokol. Még akkor is, ha koreográfiáját nemzeti színeinkbe öltöztetik.
Amiért ezt írom, annak apropóját két minapi történés adta. Az egyik, hogy a napokban Pápán tartott előadásom előtt ottani törzshallgatóim egyike nekem szegezte: „Uram, én csak egyet nem értek. Magának nem itt, szűk körben, hanem egyetemen kellene előadnia! Miért nincsen erre lehetősége?” Megköszönve a nyilván nemcsak a maga nevében való elismerést, jeleztem neki ugyanakkor, hogy kissé hosszas lenne az ezért felelős személyek és körök megnevezése.
És hát itt persze nemcsak szerény személyemről van szó, hanem mindazokról, akiknek halvány esélyük sincsen arra továbbra sem, hogy tehetségüknek megfelelő helyen álljanak őrt. Ott tesznek nekik keresztbe, ahol csak tudnak. És azért, legyünk igazságosak, korántsem csak ama „túloldalon”. Mindenütt.
A pápai eset ugyanakkor felelevenített életemből egy másik emlékezetes epizódot. Volt alkalmam megismerni egykor egy könyvkiadót, akit a holland gyarmatosítók múlt századunk kilencvenes éveiben kirepítettek állásából, majd könyvesboltot nyitott, s ekkor kezébe nyomtam néhány művet, mint Marschalkó Lajostól a „Világhódítók”-at és az „Országhódítók”-at.
Hamarosan jelezte is aztán nekem – miután ijedezve körbenézett persze, nem hallja-e szavait a saját boltjában magunkon kívül bárki is –, hogy bár mélységesen egyetért a bennük foglaltakkal, mégsem meri nemhogy a kirakatába kitenni őket, hanem egyáltalán bármelyik polcra. „Ugye tudod, hogy miért?” – kérdezte tőlem.
Óh, persze, hát hogyne tudtam volna! Nem hiányzott neki, hogy másnap a Néphazugság öles cikkben csámcsogjon azon, hogy üzletében micsoda reakciós (fasiszta, nyilas, náci, klerikális, stb.) szenny kapható. Mert – mutatott reám – könnyű egy magánzó helyzete, akinek nincsen se macskája, se verebe. De neki van, s bárkikor utcára kerülhetnek mindnyájan, ha ő nem lesz – jófiú.
S ha valaki azt hinné, hogy most én kifejezetten őt hibáztatom, őt ítélem el, amiért – úgymond – „nem állt a sarkára”, tévedne. Nem. Ott tartok, hogy nem ítélek meg és el én már lassan senkit – ezt meghagyom a legilletékesebbnek, a Legfelsőbb Hatalomnak. Csak szomorúan állapítom meg, mennyire nincsen gondolat- és véleményszabadság továbbra sem. Sőt még annyira sem, mint volt az annyiszor elátkozott Kádár- és Aczél-időkben.
Mert bármennyire is gúzsba kötötték akkoriban a gondolkodást, a tájékozódást az élet megannyi területén, annyira azért úgy tűnik, mégsem, mint az elmúlt húszegynéhány évben. S ezt igazolta számomra a másik minapi történés.
Március idusán egy barátom fővárosunk egyik egzotikusnak tűnő éttermébe invitált. Azonban hamar kiderült, a nevezett hely nem a magyar, hanem a francia gasztronómia ínyencségeit nyújtja mindenekelőtt. Barátom mindenesetre egy húslevest és paprikás csirkét kért, két felest és egy kis üveg bort. Nos azt, milyen volt a két étek, inkább hadd ne kelljen részletezni. Ugyanis az ezerkilencszáznyolcvanas évek legszegényebb vidéki menzáján is ezerszer különbet adtak nálánál mind mennyiségben, mid minőségben, az árról nem is beszélve. Merthogy mindezért azonban ezúttal vagy tizenháromezer forintot kértek!
Ahol viszont ennek mégiscsak a töredékét éneklik ki zsebünkből, szintúgy selejtet adnak érte. Hiszen akik ebédelni óhajtanak, városaink kőrengetegeiben hova is mehetnének? Vagy a fentihez hasonló, garantáltan nem magyar „étterem”-be, vagy valamelyik utcasarki „Meki”-be hamburgerért, vagy „kifőzdé”-be zsírban úszó szétfőtt tésztáért, leöblítve rákkeltő aszpartammal dúsított üdítőitalokkal.
„Made in EU” – mondhatnók. Ahogyan Brüsszel elrendeli. De ami a legfőbb, hogy valójában veszett fejsze folyton siránkoznunk sorsunkon. Mert amint a tegnapi szent evangéliumból, a nagyböjt negyedik vasárnapjára rendeltből (Jn 6, 1-15) értesülünk, az ötezer férfit megvendégelő Jézustól sokan csak földi megváltót vártak régente is, aki meghagyja a tömegeket az evilági hiábavalóságok, a többnyire silány anyagi javak élvezetében.
Igen, és ez bizony ma sincsen másként. Mert elfeledték az embermilliók a munka örömét, azt, hogy az igazi szabadság kizárólag a valódi lelki, szellemi és anyagi értékek közül való választást jelenti. Ellenben rászoktak arra, miként lehet úgy kicselezni a másikat, hogy az ezt ne vegye észre, vagy ha mégis, rávenni arra, hogy hallgasson róla.
Mert ezt hozta az „önmegvalósítást” ígérő liberalizmus, ami teljesen leszoktatta a tömegeket a bármiben bármilyen mértékben is való felelősségvállalásról. Amit egyre többen ismernek fel, de mégsem mernek rajta változtatni. Inkább választják a háttérhatalmak kelepcéjében való további vergődést, semmint hogy csak egyszer is megpróbáljanak kitörni belőle.
Nem tudom, ki hogy van vele, de mindezekből következően egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a rendszerváltozás csak akkor fog bekövetkezni, ha minden és mindenki végre a „helyére kerül”. Ha az igazat nem fogják hamisnak és a hamisat igaznak tartani. Ha Krisztus Urunk lesz az EGYETLEN törvényhozó hatalom.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info