De miről is van szó? Nem nehéz kitalálni a Mazsihisz honlapjának szombati cikkét olvasva (Negyvennyolc zsidósága, a zsidóság negyvennyolca). Nem az számít ottan, hogy velünk, MAGYAROKKAL mi történt ama március idusán, hanem… Prizmájukon át magukon kívül senkit és semmit nem óhajtanak továbbra sem észrevenni.
Most nem ismételjük meg persze mindazt, amit a negyvennyolcas legendáriumból a minap közöltük a „húszezernyi zsidó honvédség”-ről. Hanem ideidézzük a honlapon tegnap megjelent, a Hetektől átvett publicisztikát Szarka Lajos történésztől arról, hogy azért nem múltak el ama akkori márciusi napok felhőtlenül:
„A márciusban megalakuló Közcsendi Bizottmány tagjai között zsidók is voltak, s ifjaik közül számosan léptek be a szerveződő nemzetőrség soraiba. Az ígéretes folyamatot azonban megakasztotta a tavasz folyamán kibontakozó pogromhangulat, s több városban (Pozsony, Székesfehérvár, Szombathely, Vágújhely) zsidóellenes zavargások robbantak ki. Az indulatok lecsillapítására a kormány április 22-ei rendelete ideiglenesen kizárta a zsidókat a nemzetőrség soraiból. (A rend helyreállása után, május végén hatálytalanították.)
A zsidóság csalódottságát növelte, hogy a polgári átalakulást biztosító áprilisi törvények (1848. április 11.) nem rendelkeztek a zsidóságról, a vallásszabadságot csak a törvényesen bevett felekezetek számára biztosították, s nem vették fel a zsidókat a városok választópolgárai közé sem. A júliusban összeülő népképviseleti országgyűlésen ismét elhalasztották az emancipáció megtárgyalását, hiába interpellált a zsidóság érdekében Kállay Ödön képviselő, majd pedig a kirobbanó szabadságharc miatt vették le a napirendről.”
Ami tény, tény. Zsidókat nem vettek fel a Nemzetőrségbe? Nem ártana talán ilyenkor megkérdezni mégis, vajon miért? Mert axióma, hogy mindennek megvan a maga elégséges oka. Arról nem is beszélve, hány hasonló korlátozás volt eladdig is az európai történelemben hadra foghatóságukat illetően.
Semmi újat nem állított tehát Szarka. Akkor mégis miért írta mindezt? Megtudjuk a végén ezt is. Miután közli, hogy a Szemere Bertalan miniszterelnök megadta nekik az egyenjogúságot, hozzáteszi, hogy ennek előnyeit mégsem sokáig élvezhették. Aminek persze ellentmondanak bizonyos tények, így az, hogy 1850. szeptember 3-án kultuszminiszteri rendelet jelent meg arról, hogy a zsidó bábák keresztény nőknél is végezhetnek szülésznői beavatkozásokat, vagy 1851. március 12-én egy hadügyminiszteri arról, hogy szabadon előállíthatnak lőport és salétromot, és ezekkel kereskedhetnek
No de maradjunk csak a szerző céljánál! Amint írja, a szegedi országgyűlés utolsó ülésén, 1849. július 28-án Szemere Bertalan miniszterelnök beterjesztésére a képviselők ugyan ellenvetés nélkül szavazták meg a zsidók teljes politikai és polgári egyenlősítését kimondó törvénycikket (1849. évi IX. tc.), ám azonban az „a zsidó vallás recepcióját nem tartalmazta”.
Mindenesetre „a gesztusértékű törvény (Einhorn Ignác szerint) „egy haldokló bűnbánó beismerése volt arról, hogy ő igaz barátjával egész életén át igazságtalanul bánt”.”
Igen, itt van ama bizonyos elásva. Mi, magyarok igazságtalanul bántuk el eladdig is a zsidósággal. Nem egyes zsidókkal, hanem minden zsidóval. Kéretik, hogy Szarka László tanulmányozza egy kicsit jobban hivatalból a vegyes-házi királyok alatt élő hazai zsidók nem éppen kivételezetlen helyzetét, akárcsak azt, hogy ha mégis, vajh miért születtek korlátozó intézkedések az érintettekkel kapcsolatban már a középkorban minálunk is?
Mindenesetre a hazai zsidóság legfőbb médiumának tekintett Mazsihisz-honlap ismételten egyértelművé tette viszonyulását történelmünkhöz. Nem az számít hát ottan, hogy velünk, MAGYAROKKAL mi történt ama március idusán, hanem… Prizmájukon át magukon kívül senkit és semmit nem óhajtanak továbbra sem észrevenni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info