Polgárpukkasztó kérdés ugyebár. Nem, nem arról kívánok vitatkozni ezúttal bárkivel is, hogy milyennek tartja Hitlert. Csak egyet szögezek le, egy evidenciát. Ha nem szereti, sőt egyenesen démonnak tartja, akkor viszont épkézláb érvekkel támassza alá, hogy miért. Mert nélkülük nincs vitakultúra, ami mégiscsak alapja a szellemi közéletnek.
Mindezt a Heti Válasz legfrissebb számában Szörényi László irodalomtörténésszel készült interjú apropóján írom. Elöljáróban csak annyit: Szörényi eddigi szakmai tanulmányaival aligha okozhatott csalódást. Ezekben régi irodalmunk hűséges sáfárjának bizonyult, aki külföldön, főleg Olaszországban, hathatósan igyekezett elfeledett kincseinket megismertetni. Ezért mindenképpen köszönet illeti.
Azért viszont aligha, amit a néhai birodalmi vezérről nyilatkozott. Amint elmondta, a huszadik századnak két legdémonikusabb alakja Lenin és Hitler, akik „egy tő”-ről fakadtak, amit szerinte már önmagában az is mutat, hogy 1909-ben egy előkelő bécsi kávéházban együtt sakkoztak, s a kávéház tulajdonosa, aki festőművész volt, ezt aztán vásznán meg is örökítette.
Erre, legjobb tudomásom szerint, eleddig senki nem hivatkozott. A jelenetről való festmény sem található az orgánumban az interjú illusztrációjaként. Mindenesetre nagyon szomorú, ha valaki ilyen alapon boronál egybe két embert. Ha Szörényinek ennyire ellenszenves Hitler, miért nem ideológiájával való érdemi szembeszállással mutatja azt ki, történetesen a „Mein Kampf”-ban közölt gondolatok tételes cáfolatával?
Merthogy ilyen alapon vajh nem ítélhetnénk-e el egy sereg művészt is? Például Bessenyei Ferencet, amiért két ízben is – 1953-ban és 1955-ben – Kossuth-díjat kapott a tömény Rákosi-korszakban? Ugye, hogy nem lenne igazságos eljárás ez, pláne, ha a kulisszák mögé nézünk? Mert, hogy Bessenyeinél maradjunk, gyakran elmesélte a vele készített interjúkban, hogy Az ember tragédiája – amelyben Ádámot alakította feledhetetlenül – bemutatása után mi is hangzott el Rákosi részéről, amikor magához hívatta annak előadóit:
„Ott ültünk vagy húszan. »És hát, az elvtársak, már megint mit csinálnak? Izgatnak a szocializmus ellen.« Azt sérelmezte, hogy a közönség tapsol a demokrácia ellen«. – »Nem, nem, Rákosi elvtárs, nem azért tapsol, hanem hálából, hogy végre ezt a csodálatos művet végiggondolhatja, emberméltóságú közelbe jutott hozzá ez a mű.« – »Jól van na, elvtársak, a párt úgyis fogja a kezüket!« – Erre én megszólaltam: »De csak az egyiket, Rákosi elvtárs, hogy a másikkal dolgozni tudjunk.« A többiek csúsztak a pad alá rémületükben.”
De ha már Rákosi elvtárs neve felmerült: róla is készültek különös festmények vagy fotók. Például megesett, hogy búzatáblában ábrázolva, amint egy búzaszálat birizgál, vagy kisgyermekek közepette. Az országot-világot bejárt efféle képek sugalmazása egyértelmű volt: első emberünk a nép igazi fia, akinek a magyar mezőgazdaság és a gyermekvédelem is a szívügye. És a valóság? Tudjuk. Csak azt nem, hogy egy olyan kvalitás, mint Szörényi, ezúttal miként volt képes Lenin és Hitler ilyetén való egybeboronálására?
Nos, Szörényi mostani megnyilatkozásának e szerencsétlen fordulata alkalmával rögvest emlékezetembe ötlött egy megsárgult írás az általam már annyiszor megidézett Nyisztor Zoltántól (Falazás és uszítás. Magyar Kultúra, 1936. augusztus 5-20.) Ebből idézek:
„A baloldali magyar sajtó sokszor ok nélkül s immár felháborító ízléstelenséggel veri, nyilazza és köpdösi a magyar nemzetiszocializmus minden formáit s ugyanakkor, azzal párhuzamosan, valami indokolatlan, de cinikus összetartással falaz a bebizonyíthatóan kommunista iniciatívára történt s most már fél Európát sztrájkokkal és szocializálási kísérletekkel elborító „népi frontok” mellett, akár Spanyolországban, akár Franciaországban történjenek is azok s akár Caballerónak, akár Blumnak hívják azok megszemélyesítőit.
E lap és főként s sorok írója igazán nem tartozik a nyílt vagy rejtett nemzetiszocialisták közé. Még a diktatúrák legbecsületesebb álmodói sem remélhetik, hogy benne titkos szövetségesre találnak. Ha kellett, ez a lap emelte fel szavát a legbátrabban a barna áradat hullámverése ellen s egyedül ő tudott ellene olyan érveket a harcba vinni, amelyek józan köröket megállítottak vagy legalább is gondolkodóba ejtettek. Most bocsássanak meg, de azzal, hogy baloldali laptársaink csak arról írnak tajtékzó dühvel, hogy a nemzetiszocialisták zsidót püfölnek vagy végleg kiüldöznek, az emberiséget, de a magyar közönséget is, nem fogják feltétlenül a nemzetiszocializmus ellen harcba állítani, vagy akár ellene felhangolni. De azok az érvek, amelyeket mi a természettörvény, vagy a pozitív isteni törvény, vagy egyáltalán a keresztény világnézet nevében emelünk, hamarabb fog gondolkodóba ejteni mindenkit, vagy legalább is lenyesegeti a hasonló magyar mozgalom esetleges célkitűzéseit.”
Száz szónak is egy a vége: Nyisztor konstruktív kritikát várt el a nemzetiszocializmust bírálóktól, sőt elutasítóktól. Mi is ezt várjuk el mindenkitől. Pláne olyantól, aki máskülönben, hangsúlyozzuk, számtalanszor bizonyította már vitakultúrára való képességét.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info