Ami nem mai keletű tragédia. Így volt ez már akkor is, amikor Budapestet mégiscsak mások vezették, mint hosszú évtizedek óta. Mert hogy, hogy nem, rendszerint éppen nem azokról neveznek el utcákat vagy egyéb köztereket, akik ezt igazán megérdemelnék. Pedig ha igaz, hogy egy település szellemi állapota lemérhető többek között azon is, kikről van benne utca elnevezve, akkor a helyzet bizony nagyon is kétségbeejtő.
Ábécénk legelső betűjétől a legutolsójáig alighanem igencsak hosszú listát vezethetnénk azon nagyjainkról, akikről mindmáig nincsen közterület elnevezve, vagy ha netán mégis, messze nem akkora, amekkora csak némiképpen is emlékeztetne súlyukra. Viszont ismeretlen nagyságokban, sőt álnagyságokban valósággal bővelkednek utcaelnevezéseink.
Hangsúlyozzuk ismét, nem mai keletű tragédia ez, s hogy mennyire nem, mutatja a
Magyar Kultúra 1940. március 20-i számában Nyisztor Zoltán alábbi bekezdése:
„Nem tudunk lelkesedni az utcaelnevezésekkel űzött túlzott udvariaskodásért. Annyi ismeretlen nagyság neve ragyog már a pesti és budai utcák és utak jelzőtábláin, hogy nem hisszük, akadna egyetlenegy ember is Budapesten, aki valamennyit csak hírből is ismerné s tudná, miben rejlik az illetőknek az a szörnyű nagysága, amelyet mindjárt utcaelnevezéssel kellett honorálni. Még veszedelmesebb ez a túlzott elsietése az utcaelnevezéseknek akkor, amikor mégiscsak tegnap letűnt vagy éppen még élő politikai nagyságokat tisztelnek meg vele; hiszen ilyenkor sohasem tudni, mennyi a megtiszteltetésben a megérdemelt hódolat s mennyi a merőben politikai taktika, az opportunizmus és pártpropaganda. Ki ne venné észre például a Kossuth-kultusz bántó eltúlzását az utcanevekben, amely annak idején nyilván központi nyomásra történt s talán nem is annyira Kossuthnak szólt, mint inkább a függetlenségi mozgalomnak s egy kicsit a dinasztia-ellenes hangulat szításának? Bántó az az aránytalanság is, amely ezen a téren oly sokszor mutatkozik: az igazi nagyságokról elfeledkezünk (van-e például Budapesten Zichy Nándornak, a keresztény Magyarország mozgalma első elindítójának utcája?), a talmiakat pedig megokolatlanul magasztalják. Szerintünk legjobb volna kimondani, hogy csak legföljebb 10 évvel valakinek a halála után szabad róla utcát vagy teret elnevezni. 10 év alatt rendesen mégis egy kissé meghiggadnak a kedélyek s a történelmi ítéletek is.”
Igen, nem feltétlenül mindig azok az igazi nagyságok, akiket a közfelfogás azoknak tart! Mert tényleg, ki tudja ma már valaki, ki is volt Zichy Nándor, s mennyit tett azért, hogy a huszadik századelő liberális áporodottságát keresztény szellemmel és magyar öntudattal cserélje fel? Róla miért nincsen akárcsak egy aprócska utca is fővárosunk Belvárosában? Vagy ha nagyobb és közismertebb személyiségről van szó, akkor hát Pázmány Péterről, Prohászka Ottokárról, Bangha Béláról?
De nem folytatjuk a névsort. Csak szomorúan konstatáljuk, hogy rendszerek jöhetnek, rendszerek mehetnek, városaink vezetésének, finoman fogalmazva, valahogy sohasem igazán szívügye a nemzeti emlékezet ilyetén is való fenntartása. Pedig, amint egykor írta Garay János versében, „Csak törpe nép felejthet õs nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket.” Vajh miért, hogy kormányunk mindmáig nem gondoskodik arról, legyen egy olyan általa felállított, városvezetések és önkormányzatok felett álló bizottság, amely szakavatott történészek bevonásával döntene utcanevek megadásáról és átnevezéséről?
Merthogy bőven vannak közterek hazánkban, melyeket már régen át kellett volna nevezni valódi országos vagy helyi nagyságokról. (Gyulán van még például mindmáig „Kuznyeck lakótelep”, s Alföldünkön ki tudja hány közterületnév Marxról, Leninről vagy Ságváriról.) S csak azt ne mondja senki, hogy mennyire költségesek lennének a megkívánt névadások- és változtatások. Ugyanis mint annyi más téren, úgy tűnik azonban, itt sem a pénz, hanem az akarat hiányzik ehhez. De vajon még meddig?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
