Folyik továbbra is a szokásos háború, az árokásás. Schmidt Máriát támadják megint, amiért nem hazudott holocaustügyben. Nem állította ugyanis, hogy Horthy Magyarországán, azon belül is a második világháború első öt évében, a zsidótörvényekkel, üldözték volna a közéletben amúgy is túlprezentált hazai zsidóságot. Mert úgy tűnik, jó ideje valakiknek legfőbb érdeke, hogy más se folyjék a csapból, mint annak erőszakolása, mennyire embertelenül bánt hazánk, pláne annak megannyi kormánya, a zsidósággal a Horthy-korszakban, s különösen is a második világháború idején.
Jómagunk már számtalanszor idéztünk statisztikai adatokat a zsidóság akkori hivatásbeli részesedéséről, amikből egészen más kép rajzolódik ki. Aztán idéztünk vezető rabbik nyilatkozataiból is, melyekből kiderült, Horthyról még 1944-ben is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. De nem idézzük most ismét ezeket.
Idézzük viszont a Néphazugság mai számát, amelyben Czene Gábor arról számolt be, hogy a „Sorsok Háza” létrehozásának Schmidt Mária által készített koncepcióját véleményezésre szétküldte különféle szervezeteknek Lázár János, s hogy az intézményt csak akkor nyitják meg, ha annak tartalmi kérdéseiben „sikerül konszenzusra jutni a zsidó szervezetekkel”.
Ami aligha fog sikerülni, hiszen azok élből máris visszadobták azt. Természetesen az ilyenkor szokásos indokokkal: meghamisítja, eltorzítja a tényeket, csak a németek felelősségét hangsúlyozza, a magyarok szennyes leplét viszont tisztára mossa. „Szakmailag használhatatlan” – mondta ki a végszót Heisler András, mintha legalábbis ő szakmailag illetékes lenne ez ügyben nyilatkozni.
A nagy durranás azonban mégsem az ő reagálása, volt, hanem Karsai Lászlóé. Az e tárgyban nem éppen konzekvens állásfoglalásairól ismert történész úgy véli, „nem lehet sem koncepciónak, sem kiállítási vagy szakmai programnak nevezni a Schmidt Mária által aláírt kétszáz oldalt”, minthogy „»kapkodva, mindenfajta előkészítés és ellenőrzés nélkül összehányt« anyagról van szó, amely szerint a zsidók diszkriminálása és üldözése 1944-ben kezdődött”, s „az 1938 és 1942 között elfogadott zsidótörvényekről és rendeletekről, a zsidók módszeres jogfosztásáról, kifosztásáról semmi nem szerepel”.
Miért kellene szerepelnie? Karsai történész, ezért illene kissé jobban elmerülnie az ide vonatkozó forrásokban. Ajánlanánk figyelmébe mindenekelőtt Hegedüs István című, 1942-ben a Stádium Rt. gondozásában Őrségváltás címmel megjelent vaskos kötetét, amelyből megtudjuk, a címbeli fogalom végrehajtása mennyire hézagosan történt, s akivel megtörtént, sem került mondjuk a Mária Valéria-telepre.
Korábban idéztük Kerényi Imrét, aki kijelentette: „1944 márciusáig a zsidó származású tömegek élete nem volt veszélyben Magyarországon. Ez független attól, hogy hány zsidótörvényt hoztak, azokat nem is tartották be”. Nem bizony. Egyes nagykutyákat érintettek azok csupán. Vagy ahogyan egykor Püski Sándor könyvkiadó nyilatkozta, „meg sem kottyant nekik”.
Mégis valakiknek nagyon érdekük továbbra is, hogy vádaskodjanak, örökösösen múltbeli és jelenbeli elhagyatottságukról, sőt üldöztetésükről beszéljenek – lehetőleg világszerte. De ez persze már korántsem történelmi, hanem pszichológiai probléma. És nem is akármekkora.
Miközben állandó diszkriminációról panaszkodnak, folyik azonban kormánytámogatásuk, nem is akármennyire. A Mazsihisz honlapja tegnap arról számolt be, hogy „a magyar kormány a korábban ígért összeg ötszörösével, félmilliárd forinttal támogatja a szabadkai zsinagóga belső terének felújítását”. A kétszázötven főnyi szabadkai zsidóság zsinagógájának felújítására megvan tehát a sokszoros kormányzati pénztámogatás.
De rendben van, ne érje szó ezúttal se a ház elejét! Legyen ilyetén támogatás a Róth Miksa valóban gyönyörű alkotásaival ékesített szabadkai zsinagóga felújítására. Akkor azonban kérdezzük, ugyanilyen pozitív diszkriminációban vajon mégis hány katolikus templomnak kellene részesülnie? Nem, nem készítünk erről kataszteri nyilvántartást. Meghaladná erőinket.
Bizony, amint már annyiszor jeleztük, éppen ideje lenne, hogy a kormány megtegye végre azt, amit a Mazsihisztől és köreitől a jelek szerint hiába várnánk, vagyis hogy felhagyjon a kettős mércézéssel. Mert az áldatlan állapot, hogy mindig csak a mérleg egyik serpenyőjébe tegye a legtöbbet, a másikba pedig a legkevesebbet, pláne, ha érte nemhogy köszönetet nem kap, hanem csak vádaskodásban részesül, akármennyire is igyekszik megfelelni érdekeiknek.
Mindenesetre a Schmidt Máriát érő legújabb támadások közepette azért egyet remélünk. Azt, hogy lesznek majd történészek, akik nem érik be Karsai László és körei vádaskodásával, ha elmélyülnek a Horthy-korszakbeli hazai zsidóság egykori történelmi helyzetének kutatásában. Elvégre a történelem mégiscsak az élet tanítómestere.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info